Bojtár Endre

Strukturalizmus az irodalomtudományban


A strukturalista irodalomtudomány és a nyelvészet

Ha a filozófia és a strukturalista irodalomtudomány viszonyának a tisztázása segített kijelölni az utóbbi történeti-tipológiai helyét, akkor a nyelvtudomány esetében ez még inkább így lehet, hisz a strukturalista irodalomtudomány és a (strukturalista) nyelvészet kapcsolata a lehető legszorosabb volt: művelőik nemcsak módszereiket vallották közösnek, de tárgyukat is, amely nem volt más, mint a (különbözőképpen felfogott) nyelvi struktúra. Amikor S. Żółkiewski a sajátos irodalomtudományt keresve nemcsak a pszichológiát és a szociológiát utasítja el gúnyosan („az irodalomtudós nem használhatja azoknak a tudományoknak a módszereit és elméleteit, melyek nem tesznek különbséget a műalkotás és a játékeffektusok között – mindkettő pszichikai élmények dokumentuma –, műalkotás és öngyilkosság között – mindkettő társadalmi jelenség”), hanem a misztikusan lényegkereső fenomenológiai esztétikát is, ifjonti hevületében csak a nyelvtudománynak kegyelmez meg, és a nyelvtudományt tartja oly Ithakának, melynek révébe haza kell kalauzolnia az irodalomtudományi Odüsszeuszt: „néhány évtizeddel és néhány évszázaddal korábban az irodalomtudomány filológia volt. Az irodalmi jelenség szó-konstrukció volt, az elemi nyelvi jelenségek konstrukciója.” S éppen ezért kell visszatérni ezekhez a régi szép időkhöz, azért kell az irodalomtudománynak újra a nyelvészet szolgálóleányává válnia, mert ami ellenőrizhetően vizsgálható az irodalmi műben, az mind merőben nyelvi természetű, s csak az képezheti bármilyen tudomány tárgyát, ami interszubjektíve ellenőrizhető: „A konkrét irodalmi kutatások empirikus tanulmányai arról vallanak, hogy az, ami ellenőrizhető bennük, az a nyelvtudományi elméletek szélesebb kereteiben helyezkedik el.”70


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2016

ISBN: 978 963 059 700 5

Munkámban az 1920-as évek közepétől 1948-ig nyomon követhető cseh strukturalizmus (J. Mukařovský, R. Jakobson, F. Vodička, R. Wellek stb.), a körülbelül 1930-tól 1945-ig létező lengyel úgynevezett integrális iskola (M. Kridl, K. Budzyk, F. Siedlecki, D. Hopensztand, S. Zółkiewski), valamint R. Ingarden irodalomtudományi nézeteit vizsgálom. Nem tárgyalom tehát a neostrukturalizmusnak minősíthető újabb cseh, szlovák, lengyel, orosz törekvéseket (L. Doležel, J. Levý, F. Miko, J. Sławiński, M. Głowiński, J. Lotman stb. nézeteit). Az 1910–1920-as évek orosz formalizmusát is – melynek V. Erlich úttörő érdemű monográfiája1 után nálunk is,2 másutt is3 több kitűnő összefoglalása született – csak oly mértékben említem, amennyiben az a későbbi fejlődés kiindulópontjául szolgált. A strukturalizmus egészére tett megállapításaim azonban természetesen vonatkoznak az orosz formalizmusra is.

Lezárt korszakról van tehát szó, mely a húszas évek végétől 1945–1948-ig tartott (nem számítva R. Ingarden haláláig, 1970-ig példamutatóan és megingathatatlanul egységes munkásságát), s amelyet időrendi fejlődésében követek végig. Célkitűzésem ennek ellenére nem tudománytörténeti. Azt szándékozom kideríteni, hogy milyen rendszert hagyott ránk a strukturalizmus, s ez milyen mértékben és milyen módon hasznosítható napjainkban.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bojtar-strukturalizmus-az-irodalomtudomanyban//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave