Amint arról az előző fejezetben volt szó, a kilátáselmélet – a kockázati helyzetben bekövetkező emberi döntések nem racionális választási szempontú megközelítésének elmélete – alapvetően befolyásolhatja az érintetti érték maximalizálásának és így a vállalati politikának a lehetőségeit. Az érintetti döntések kockázati helyzetben történnek, hiszen az érintettek a vállalattal történő együttműködési vagy elutasítási döntéseikkel alapvető értékeiket és az ebből származó előnyöket vagy károkat teszik kockára. A kilátáselméletnek számos hatása van vagy lehet az érintettek, illetve a vállalat magatartására, konfliktusaik lehetséges kezelésére és a viszony meghatározására. Kahneman és Tversky eredeti kutatásai azt igazolták, hogy a kockázatos döntéseknél a nyereség-veszteség helyzet és ebből származó kockázatelkerülés érzékelésének legáltalánosabb referenciapontja a status quo (Kahneman–Tversky, 1979). Ez valószínűleg nem igaz az érintettek többségére, akik értékeik és érdekeik megjelenését – tehát a felelősebb magatartást – várják el a vállalattól, az üzleti működés során az egyes helyzetekben nem a status quo megváltoztatásában, hanem valamely zéró indikátorszint elérésében érdekeltek, míg a vállalat számára a status quo jelenti a kiindulást az esetleges diskurzív egyeztetés és az ennek nyomán kialakuló döntési opciók mérlegelésénél. Így viszonylag könnyen belátható, hogy az érintetti konfliktusok kezelésénél a felek eltérő referenciapontokkal rendelkeznek, mely referenciapontokat az érintettek számára nem a jelentésekben vagy egyéb módon megosztott, működésre vonatkozó információ adja, hanem az érintetti elvárásokhoz képesti nyereségtartomány irányába történő elmozdulás. Ebből fakadóan – hipotetikusan – a vállalati döntéshozók a változtatással kapcsolatban kockázatkerülők – hiszen referenciapontjuk a status quo, ezért a változás nekik a negatív tartományban van –, míg az érintettek kockázatvállalók, hiszen az ő referenciapontjuk a status quo-tól eltérő, és számukra a negatív tartomány máshol kezdődik, mint a vállalat számára. További empirikus kutatásokat igényel, hogy milyen érintetti referenciapont-pozíciók léteznek, és ezek milyen érintetti döntéshozatali folyamatot jelentenek, amiképp az is kutatandó, hogy a vállalatok miképpen tekintenek saját referenciapontjukra az egyes működési információkkal kapcsolatban, és ebből milyen cselekvési alternatívákat látnak a maguk számára, milyen konfliktuskezelési és egyeztetési stratégiák lehetségesek a különböző referenciapontok alapján, illetve a kilátáselmélet felismerései miképp befolyásolják a deliberatív intézményi tér létrejöttét és lehetséges intézményeit.