Amint azt a korábbiakból láttuk, sem az etikai, sem a közgazdasági megközelítés nem tudta a környezeti felelősséget egyetlen általános elméletbe sűríteni. Nincs egyetértés a környezet iránti elkötelezettséget megalapozó értékek, sem az ebből levonható etikai megközelítések, sem a tudományos – különösen közgazdasági – megközelítések tekintetében. Mindennek az is a következménye, hogy gondolati, elméleti korlátokat állítottunk fel a lehetséges közös megállapodások és magatartások elé. Az érintettelmélet kidolgozója, R. E. Freeman öt ilyen korlátot mutat be. A szabadabb vita és megegyezés egyik korlátja a „szabályozói gondolkodás”. Ennek alapján a fenntarthatóság garanciája a szabályozói beavatkozás: a környezettel és a fenntarthatósággal kapcsolatos piaci működést jogalkotással és felügyelettel kell kiigazítani. Freeman álláspontja szerint ugyanakkor a szabályozás egyszersmind korlátokat teremt: a szabályozói beavatkozás akadályozza az innovációt, hátráltatja az önkéntes megegyezés és részvétel kultúráját, valamint nem várt és gyakran kiszámíthatatlan következményekkel jár. A másik korlát a „költség-haszon gondolkodás”. Ez nem csupán a korábban feltárt hagyományos közgazdasági szemlélet kihívásai miatt veszélyes, hanem számos olyan tényezőt nem vesz figyelembe, ami a humán tőke értékét növeli, vagy az azzal kapcsolatos költségeket csökkenti. Hasonlóképpen nem építi be a működésbe a teljes termékéletciklus szemléletet, melynek alapján a költség-haszon elemzést a termék vagy szolgáltatás teljes élettartamára kell figyelembe venni. Ráadásul a viselkedési közgazdaságtan felismeréseinek beépítése a működésbe azt is eredményezi, hogy a költségek és hasznok nem pusztán monetizálható értékek mentén közelíthetőek meg: amiképp vannak a GDP-nél komplexebb társadalmi fejlődési mérőrendszerek (Stiglitz et al., 2008; Kahneman, 2011), úgy a hagyományos gazdasági szemlélet sem alkalmas az értékteremtés hármas értékkritériumának (TBL) vagy a jóllét gazdaságtanának megfelelő értéknövekedés, teljesítmény mérésére. Ezt Freeman „korlátos gondolkodásnak” nevezi. Továbbmenve ugyanakkor számos nehézséget jelenít meg a „fenntartható gondolkodás” is. A Brutland Bizottság jelentése által megalapozott fenntarthatóságra összpontosító törekvés kritikája azon alapul, hogy – azon túl, hogy vajon egy húsz évvel ezelőtti dokumentum kellően alapozza-e meg a ma és a holnap kihívásaira adandó válaszokat – a fenntarthatóság a negatív következmények ellensúlyozása és a jelen – még létező – értékeinek a megőrzése („fenntartása”) szempontjából közelít. Freeman kérdése az, hogy vajon a ma értékeit akarjuk-e a következő generációkra hagyni? Tudjuk-e ma, hogy mi lesz a megfelelő húsz, ötven vagy száz év múlva? Freeman állítása az, hogy a „fenntarthatóság” nem vízió, hanem korlát: azáltal, hogy lassítani igyekszik a növekedést, akadályozza az innovációt és a diszruptív gondolkodás terjedését, ellentmond a gazdaság és a verseny logikájának, valamint a helyes cselekvés illúzióját adva inkább veszélyt, mint megoldást jelent. Az utolsó korlát a „zöldremosás gondolkodása”, mely a környezetvédelemre való fókusszal arra hívja az üzleti és a társadalmi szereplőket, hogy „nagy sémákban” gondolkozzanak: olyan óriás akciókat kezdeményezzenek, melyek túl nagyok, túl általánosak – és túl látványosak – ahhoz, hogy valós eredményt érjenek el (Freeman et al., 2008). Mindebből Freeman azt a következtetést vonja le, hogy – az érintetti szemléletből kiindulva – négy lépés van, melyet a környezettudatos vállalati magatartás követhet. Ezek nem feltétlenül fejlődési fázisok, hanem választott magatartások és gyakorlatok, melyek önmagukban érvényesek és elkerülik a fenti korlátok némelyikét. A stratégiák célja, hogy megfeleljenek a gazdaság és üzleti verseny kihívásainak, ugyanakkor lehetőséget adjanak a környezettudatosság beépítésére az üzleti működésbe. A „halványzöld” stratégia: ez alapvetően a környezetvédelmi szabályozók, előírások és egyezmények betartását tűzi ki célul, fókuszában a szabályozó(k), mint érintett(ek) van(nak). Miközben ez tűnik a legkevésbé hatékonynak, Freeman szerint valójában nem feltétlenül van így. A szabályozás betartása lehetőséget ad innovációra – technológiai és működési értelemben egyaránt –, így az esetleges kompetitív előny megteremtésére és kihasználására. Ezen túl ez a stratégia lehetőséget ad a politikai szerepvállalásra is: a környezeti hatékonyságot, innovációt szem előtt tartó vezetők szabályozói lobbi és iparági megállapodások, akár multi-érintetti kezdeményezések segítségével érvényesíthetik fejlesztési előnyüket, ezzel kényszerítve a versenytársakat fejlesztésre, és teremtve versenyelőnyt a maguk számára. A „piaci zöld” stratégia a fogyasztóra összpontosít: környezettudatos magatartásának középpontjában a környezet iránt elkötelezett fogyasztó mint érintett áll. Az innováció és a fejlesztés is elsősorban a fogyasztóra fókuszál: a környezet iránti elkötelezettség beépítése az üzleti működésbe a fogyasztó megismerésén, ösztönzésén és „fejlesztésén” keresztül valósul meg. Ez a stratégia is ösztönzi a fejlesztést és az innovációt, lehetőséget ad a versenyelőny megteremtésére. Ugyanakkor a zöld preferenciák reputációs előnyt is kínálnak, mely más érintetteket is megszólít, így a közvetlen termék/szolgáltatás előnyt reputációs előnnyé és a goodwillben megjelenő értékké tudja változtatni. Az „érintetti zöld” stratégia a környezettudatos működést kiterjeszti valamennyi érintettre: ez a fogyasztó és a szabályozó mellett az ellátási láncot is „zöldíti”, amiképpen a többi érintett környezeti elkötelezettségére is figyelemmel van. Ez a stratégia komplex megoldásokat, együttműködési formákat, demokratikus diskurzív gyakorlatot igényel, hiszen, amint azt korábban láttuk, az etikai megfontolások, az elméleti alapok és megközelítések – gyakran egymással is ellentmondásban lévő – különbözőségei okán a sok érintett számára elfogadható környezeti preferenciák nehezen kialakíthatóak és fenntarthatóak. Itt jelennek meg az érintetti konfliktusokat feloldani igyekvő politikai intézmények és egyenrangúságon alapuló demokratikus folyamatok. A „sötétzöld” stratégia a környezettudatos működést helyezi a vállalat működésének középpontjába. Ennek alapja a „bölcsőtől-bölcsőig” szemlélet: a termékéletciklus egészének figyelembevétele éppúgy, mint a maximális újrahasznosíthatóság feltételének való megfelelés. Itt az érintettek már magukba foglalják a múlt és a jövő generációit is; a környezettudatos működés nem a versenyelőny megszerzésének innovatív módjait és lehetőségeit keresi, hanem a versenyelőny alapja. Ebben a stratégiában a környezettudatos működés a vállalati identitás meghatározója – a marketing nyelvén a márka alapja és a márkaközösség kohéziós ereje (Freeman et al., 2000).