Az elmúlt évtizedek kétségtelenül legfontosabb strukturális világgazdasági fejleménye Ázsia felemelkedése és szerves integrációja a világgazdaságba. Ezzel párhuzamosan, ám jóval kevésbé észrevehetően ment végbe Afrika marginalizálódása és kiszorulása a világpiacokról. Kiss Judit (2006:230–231) tanulmányában például megemlíti, hogy míg 1980-ban Afrika aránya a világexporton belül közel 6 százalék volt, addig ez 2002-re 2 százalékra csökkent (ezzel párhuzamosan Ázsia aránya 18 százalékról 23 százalék fölé emelkedett). A gyarmati sorból való felszabadulás idején (ami néhány kivételtől eltekintve az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején megtörtént) sokan nagy reményeket tápláltak az afrikai országok kilátásait illetően (Easterly 2002:25–26). A hatvanas-hetvenes években e reményeknek még nagyjából meg is felelt a térség gazdaságainak teljesítménye. Viszonylag gyors gazdasági növekedést mutattak fel, és megindult az iparosítás is. A hetvenes évek végétől azonban olyan folyamatok indultak be, amelyek a korábbi eredményeket gyakorlatilag semmissé tették. Tartós csökkenésnek indultak a nyerstermékek világpiaci árai, ami jelentős folyófizetésimérleg- és költségvetési deficitekhez vezetett. Beindult az afrikai országok kumulatív eladósodása, ami együtt járt az addig elfogadhatóan működő államapparátusok szétzilálódásával (lásd a Nigériával foglalkozó fejezetet). A kormányzatok a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében arra kényszerültek, hogy a Nemzetközi Valutalaphoz forduljanak a „strukturális kiigazítást” támogató hitelekért. A hitelekhez fűzött kondíciók gyakran tovább mélyítették a válságot (Van de Walle 2001). Jól szemlélteti ezt a folyamatot az elsőként függetlenné vált szubszaharai ország, Ghána példája: az ország egy főre jutó bruttó hazai összterméke az ezredfordulón alig 15 százalékkal volt csak magasabb, mint 1950-ben (Maddison 2003:198). Kína az utóbbi időben nagyjából egy év alatt növekedett ennyit.