A hetvenes-nyolcvanas évek olajbevételeinek kezeléséről a korábbiakban leírtak tükrében immár nem tűnik paradox helyzetnek, hogy a természeti erőforrásokban gazdag Nigéria sokáig a szubszaharai térség legjobban eladósodott országa volt (Omotoye et al. 2006). Az ország eladósodása az olajárak csökkenésével párhuzamosan a hetvenes évek végén indult meg. Az 1979-ben hatalomra került rövid életű demokratikus kormányzat arra számított, hogy az olajárak tartósan magasak maradnak, és az általa átmenetinek tekintett csökkenéskor a magas szintű költségvetési kiadások fenntartása érdekében hitelfelvételhez folyamodott (Moss 2005). Hamar kiderült azonban, hogy az ország a felvett, kezdetben kis összegű és rövid lejáratú hitelek törlesztését képtelen fizetni, mivel az olajárak a nyolcvanas években tartósan alacsonynak bizonyultak. A gazdaság az olajbevételek nélkül képtelen volt kitermelni az adósságszolgálat fizetéséhez szükséges jövedelmet. A nyolcvanas évek végére a külső adósságállomány meghaladta az ország GDP-jét (Adegdite et al. 2008:285). Az esedékes részletek nem, illetve késedelmes fizetése miatt a hitelezők által kiszabott büntetések révén az adósságteher folyamatosan növekedett, amit súlyosbított a kamatok emelkedése is a nyolcvanas évektől. A nyolcvanas évek közepétől Nigéria már gyakorlatilag nem is kapott új hiteleket, forrásbevonás terén csak a nemzetközi donorközösség vissza nem térítendő segélyeire, illetve a külföldön dolgozó nigériaiak hazautalásaira számíthatott.