Japán sohasem törekedett világhatalmi vezető szerepre. A regionális vezető pozíció igénye is igazából a Meidzsi-restauráció eredményeképpen beindult iparosodás erőforrás-szükségletéből következett. Ettől kezdve Japán a XX. század első felében fegyverrel, a második felében tőkekihelyezéssel kezdett hódítani a kelet- és a dél-ázsiai régióban. A XXI. század elejére Japán vált a régió legfontosabb nyersanyag-, félkésztermék-, alkatrész- és késztermék felvevőpiacává, természetesen az Egyesült Államok és az Európai Unió mellett. Japán számára a régió alacsony munkaerőköltsége teremtett és termet további versenyképességi előnyöket az exportpiacon, és költséghatékony termelésszervezést és munkamegosztást a belső piacán. Japán technológiai fejlettsége, tőkeereje és importfelvevő képessége azonban egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy a kelet-ázsiai térségben egyértelműen vezető hatalommá váljon. A XIX. században Nagy-Britannia, Franciaország, a cári Oroszország és az Egyesült Államok gyarmatosított az ázsiai térségben, majd a XX. században egyre inkább a Szovjetunió és az Egyesült Államok súlya növekedett meg a régión kívüli hatalmak közül (Reischauer 1990). A XXI. elejére pedig amellett, hogy az USA gazdasági és politikai befolyása mit sem gyengült, az ázsiai kontinens felemelkedő gazdaságaiból nőnek ki Japán új regionális riválisai. Elsősorban Kína az, amely a régióban már a XXI. század elejére alternatív regionális hatalommá vált. Kína politikai, gazdasági és nemzetközi sikerei kiszervezik a japán vezető pozíció alól a kelet- és délkelet-ázsiai térséget. Egy csökkenő népességű, strukturális problémákkal küzdő, lakosságában tizedakkora, összvásárlóerejében már csak 3/5 akkora méretű Japán áll szemben Kína gazdaságával, ráadásul a katonai célú fejlesztésekben és a fegyveres kapacitás bővítésében is jelentős hátrány mutatkozik Japán számára. Ugyan 1990-től Japán elkezdte fokozatos leválását az USA védőernyőjéről és – Inogucsi (2007) megfogalmazásával – a szövetségesi viszonyt partneri viszonnyá átalakítani, a katonai potenciálját pedig fokozatosan fejleszteni, mégis nemzetközi szinten továbbra is legitimációs és kapacitáshiánnyal küzd politikai, katonai és békefenntartói tekintetben.