A második világháborút követő konjunktúraciklusok legjellemzőbb vonása az, hogy jegybankok által irányított és koordinált, szándékosan inflációs hatású politikákból eredtek. A keynesi elmélet a háború utáni évtizedek, illetve még bőven a hatvanas évek alatt is arra engedett következtetni, hogy egy „expanzív” költségvetési és monetáris politika bármely válságot elháríthat. Az 1970-es évek súlyos recessziójával gyászos valóság köszöntött be; a stagfláció ekkor aláásta és hitelétől fosztotta meg a keynesi feltevéseket. Az 1970-es évek és a stagfláció felbukkanása ezenkívül az osztrák közgazdaságtan iránti érdeklődés újjáéledését jelezte, és 1974-ben Hayek éppen a cikluselmélet körében folytatott tanulmányaiért kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat. A hetvenes évek válsága és stagflációja tulajdonképpen olyan „tűzpróba” volt, amit a keynesi elmélet pártolói nem tudtak kiheverni, és mely az osztrák iskola elméleti szakembereinek – akik e folyamatot egy ideje már meg is jósolták – nagy elismerést szerzett. Egyetlen hibájuk, és ezt Hayek is elismerte, az inflációs folyamat időtartamának téves megbecslésében rejlett; a folyamatot – melyet már nem korlátoztak az aranyalap egykori követelményei – a hitelexpanzió újabb dózisaival elnyújtották, így végül két évtizedet ölelt fel. Az eredmény egy addig példa nélkül álló jelenség, azaz magas infláció és munkanélküliség által kísért súlyos depresszió lett.418