Európában a bírósági döntések egészen a 20. századig fenntartották a 100 százalék tartalék követelményét – a megőrzés és megóvás fő elemének megtestesülését – a pénzletét vonatkozásában. 1927. június 12-én a Párizsi Bíróság sikkasztás vádjában bűnösnek nyilvánított egy bankárt, amiért az – a banküzletben bevett gyakorlatnak megfelelően – egy ügyfele által nála letétbe helyezett anyagi eszközöket használta. 1934. január 4-én ugyanezen bíróság egy másik ítélete azonos álláspontra helyezkedett.17 Vagy például amikor a Barcelonai Bank csődbe ment Spanyolországban, az eredetileg hatáskörrel és illetékességgel rendelkező Észak-barcelonai Bíróság – a folyószámla-tulajdonosok letevőként történő elismerésére vonatkozó követelésre válaszul – olyan ítéletet hozott, amely a letevőket e minőségükben elismerte, és ennek megfelelően a csődeljárásban előnyös kielégítésre jogosult hitelezői státusukat megállapította, aminek következtében jogot szereztek a vagyon egy részére. A döntés azon a tényen alapult, hogy a bankoknak a folyószámlákon lévő pénz használatára vonatkozó joga szükségképpen korlátozás alá esik azon kötelezettség miatt, hogy folyamatosan a folyószámla-tulajdonosok rendelkezésére kell tartaniuk a számlákon elhelyezett összegeket. Következésképpen, ez a rendelkezésre állás követelményét támasztó jogi korlátozás kizárta annak lehetőségét, hogy a bank a folyószámlákon elhelyezett összegek kizárólagos tulajdonosának tekinthesse magát.18 Ugyan a spanyol Legfelsőbb Bíróságnak nem volt lehetősége az ítélkezésre a Barcelonai Bank csődje kapcsán, egy általa 1928. június 21-én kihirdetett ítélet hasonló következtetésre jutott: