A társadalom piaci folyamatát számos szokáson alapuló szabály teszi lehetővé, mely a folyamat forrását is képezi. Ezek a szabályok a büntetőjog és kötelmi jog által meghatározott viselkedési formákat foglalják magukban, melyek nem célirányosan fogalmazódtak meg, hanem olyan „evolúciós” intézmények, amelyek nagy mennyiségű résztvevő gyakorlati tapasztalat útján fejlődtek ki hosszú időn keresztül. Ebben az értelemben az anyagi vagy dologi jog magában foglal egy sor általános, elvont szabályt vagy törvényt. Általánosak, mert egyenlően vonatkoznak minden emberre, és elvontak, mert széles mozgási lehetőséget biztosítanak, és nem mutatnak rá a társadalmi folyamat egy konkrét eredményére sem. Ezzel szemben, a jogszabályalkotást mint kényszerítő, törvényes és ad hoc rendelkezéseket vagy parancsokat ítéljük meg, melyek a törvényellenes kiváltságok és a tervszerű, intézményi agresszió azon megvalósulásai, amikkel a kormány megpróbálja uralni az emberek közötti kapcsolatokat.642 Ez a jogalkotási fogalom magában foglalja a törvény – fent ismertetett – hagyományos fogalmának elhagyását, és annak „áltörvénnyel” való helyettesítését, amely adminisztratív rendelkezések, szabályozások és parancsok együtteséből áll, amik pontosan megszabják, hogyan kell a felügyelet alatt álló gazdasági résztvevőnek viselkednie. Így addig, ameddig a kiváltságok és az intézményi kényszer terjed és fejlődik, a hagyományos törvények megszűnnek az egyének viselkedésének szabályozójaként működni, és ezeknek a törvényeknek a szerepe alapvetően elveszíti célját. Ahogyan a gazdasági szereplőket megfosztják a dologi jog ismérveitől, tudat alatt megváltoztatják személyiségüket és elvesztik az általános, absztrakt szabályokhoz való alkalmazkodási szokásukat is. Ilyen körülmények között a rendelkezések „megkerülése” sok esetben egyszerűen túlélési kérdés lesz, más helyzetekben pedig a korrupt és romlott vállalkozói szellem sikerét tükrözi. Így általános nézőpontból az emberek a szabályoktól való eltérést inkább fogják az emberi leleményesség csodálatra méltó kifejeződésének tekinteni, mint a társadalmi életre nézve kimondottan veszélyes szabályszegésnek. A fenti elgondolások teljes mértékben alkalmazhatóak a banki jogalkotásra, sőt a részleges tartalékkal működő rendszer, ami elterjedt minden piacgazdaságot működtető országban, elsődlegesen egy létfontosságú jogi alapelv megszegését idézi elő – ahogyan azt az első három fejezetben láttuk – a monetáris bankletétszerődésre és bizonyos gazdasági résztvevők (magánbankok) alanyi kiváltságára vonatkozóan. Ez a kiváltság lehetővé teszi, hogy a bankok figyelmen kívül hagyják a jogi alapelveket, és saját céljaikra használják fel az állampolgárok által rájuk bízott pénzek nagy részét. A banki törvényhozás legfőképpen a hagyományos jogi alapelvek elhagyását foglalja magában a látra szóló letétszerződésekkel kapcsolatban, ami a modern banktevékenység mozgatórugója.