A monetáris bankbetéti ügyletekhez fűződő gazdasági események és számviteli eljárások merőben különböznek attól, amit a kölcsönszerződéshez (vagy mutuumhoz) kapcsolódóan az előző részben feltártunk. (Első körben bemutattuk a kölcsönszerződést, hogy szemléletesebbé tegyük a két ügylet között rejlő alapvető különbségeket.) Bizonyos számú tökéletesen és egyénileg jelölt pénzegység szabályos (vagy más néven „zárt” letéte) esetén – a római jogban ez a depositum regulare –a pénzfelvevőnek nem szükséges az eszköz- és forrásoldalon bárminemű iktatást végeznie, hiszen tulajdonrész (pontosabban a rendelkezésre álló vagyoni eszköz) átruházása nem áll fenn. Jóllehet, ahogyan azt már a szabálytalan letét (nota bene: ez a „nyílt” letét, vagy depositum irregulare) jogi alapvetéseiről szóló tanulmányunkban megmutattuk, ez a második fajta ügylet helyettesíthető javak letétjét jelenti, ahol a letétbe helyezett pénzegységek között gyakorlatilag lehetetlen különbséget tenni, és emiatt bizonyos szinten megtörténik a tulajdonrész átruházása is. Szigorú értelemben ez úgy jelenik meg az ügyletben, hogy a letéteményes nem köteles a kézhez kapott egységekért cserébe ugyanazokat az egységeket visszaszolgáltatni – lévén, hogy egy helyettesíthető jószág kézhez kapott egységeinek fajlagos azonosítása egyben bajos és lehetetlen, viszont ugyanolyan fajú és minőségű jószágból ugyanabban a mennyiségben (tantundem de eodem) tartozik visszaadni. Mindemellett fontos szem előtt tartani, hogy bár a dolog tulajdonban tartása másra száll át, mégsincs szó az afölötti rendelkezés átruházásáról a letéteményes felé. Ennek oka az, hogy a szabálytalan letéti szerződés esetén a letéteményesnek folytatólagos kötelezettséget kell kielégítenie, amennyiben biztosítja a letét tantundem de eodem mivoltát, amely módon tehát ugyanolyan minőségben és menniységben tartja fenn az eredetileg rendelkezésre bocsátott letéti egység elérhetőségét. Jegyezzük meg itt ismét, hogy bár faját tekintve az eredetivel azonos jószágról van szó, a tranzakció – a számszakiságon kívül – nem feltételezi, hogy pontosan ugyanazokat a kölcsönbe kapott egységeket fogják visszaadni. Ilyenformán annak indokaként, hogy a letéteményes miért vág bele a letéti ügyletbe, azt a számlakönyvi megfontolást tekinthetjük, amely kifejezetten a tulajdon – szabálytalan letét általi – átruházásában áll. Fontos emellett megállapítanunk, hogy a tulajdon átruházásának rendkívüli szűkössége okán – mely esetünkben egyáltalán nem egyezik az afölötti rendelkezés átruházásával – a fentiekre vonatkozó információt legfeljebb széljegyzetként érdemes megemlíteni.