A multilaterális államközi kapcsolatok modelljét két- és háromoldalú elemi „építőkockákból” lehet felépíteni. A képlet azonban nem egyszerűsíthető az olyan alapegyenletekre, mint például „a barátom ellensége az ellenségem” és hasonlók, mert ez önmagában korlátozná az elvben egyenjogú államok szuverenitását. A mai nemzetközi rendszert egymást átfedő érdek- és értékválasztások, katonai szövetségi, gazdasági és politikai szervezeti tagságok, regionális tömörülések, informális társulások és alkalmi koalíciók, partneri és versengő kapcsolatok bonyolult szövedéke alkotja, amely az erőviszonyok folyamatos változásai közepette maga is szüntelen átrendeződéseket mutat. Ennek a „hálónak” a csomópontjait (pólusait) a nagyhatalmak képezik, amelyek egyben vonzáscentrumokként is funkcionálnak (néha „taszító” centrumokként is). A nagyhatalmak egymással szembeni viselkedése és a vonzáskörükbe tartozó államokkal szembeni elvárásaik a „kis országok” számára nehezen átléphető határokat, kötöttségeket jelentenek, ami – racionális vagy irracionális megfontolások mentén – megakadályozhatja, hogy saját érdekeiket teljes körűen érvényre juttassák, vagy elfogulatlanul artikulálják.