Mivel a közeljövőben oldottabb légkörű lesz a viszony az Európai Unió központi országai (Németország és Franciaország) és az Egyesült Államok között, kedvező helyzet adódik arra, hogy a transzatlanti viszony egészén belül – politikai értelemben is – elmozduljunk az „európai mag” irányában. Ez messzemenően egybeesik azzal a törekvésünkkel, hogy belátható időn belül az euróövezet tagja legyünk. Egy ilyen elmozdulás, mely megkönnyíti az orosz relációban kiépített pozícióink megszilárdítását, nagyon könnyen védhető is; nem árt amerikai érdekeinknek sem, hiszen az USA pontosan ugyanezen államokkal kíván „új hangon” beszélni, Moszkvával pedig a kapcsolatok „újraindítását” hirdeti.

Magyarország korlátozott erőforrásai, valamint súlyos gazdasági helyzete következtében jelképes akciókon kívül nem célszerű további elkötelezettséget vállalnunk Afganisztánban. Az afganisztáni háború ugyanis nem tűnik megnyerhetőnek. Ha az Európai Unió mint szervezet és az Egyesült Államok között komolyabb súrlódások támadnak az európai katonai részvétel növelésére vonatkozó amerikai követelések miatt, tanúsítsunk lavírozó magatartást; álláspontunk lényegileg az európai központi államok pozíciója felé billenjen.

A tanulmányban elemzett hatalmi hatszög két nagy eleme (Egyesült Államok–Európai Unió–Japán – esetleg India? – és Oroszország–Kína) közötti politikai ellentétek láthatóan Ázsiában összpontosulnak. Kelet- és Délkelet-Ázsiában éles japán–kínai politikai és gazdasági rivalizálás zajlik; Északkelet-Ázsiában a koreai nukleáris problematika, illetve a teljesen rendezhetetlennek tűnő orosz–japán területi viszály, ennek következtében a békeszerződés hiánya mérgezi a viszonyokat, Dél-Ázsiában pedig a Sanghaji Együttműködési Szervezettel, tágabb értelemben az orosz–kínai együttműködéssel vagy a „demokratikus államok tengeri koalíciójával” kapcsolatban tanúsított indiai magatartás kétértelműsége teszi bizonytalanná a helyzetet. Ebben a helyzetben a magyar külpolitika célja csak az lehet, hogy megőrizze minden egyes érintett szereplő estében (Kína, Japán, India, Dél-Korea) azokat a szilárd pozíciókat, melyek a sikeres kétoldalú kapcsolatépítés eredményeként az elmúlt évtizedekben létrejöttek. Ennek érdekében pozitív magatartást célszerű tanúsítanunk akkor, ha a SESz részéről mutatkozna törekvés a szervezet nemzetközi kapcsolatrendszerének bővítésére, s akkor is, ha a „demokratikus államok koalíciója” indulna el az intézményesülés útján.