A fejezetben a racionális várakozások elméletét (REH) alkotó feltételezések és következtetések ellenmondásait, illetve realitását vizsgáljuk meg. Érvelésünk annak belátására irányul, hogy az újklasszikus makroökonómiai elmélet szempontjából meghatározó fontosságú tételek érvelési zavarokat okoznak, s ezért a torzítatlanság követelménye átgondolást igényel. Kritikánk főként azon alapul, hogy az újklasszikus makroökonómia a valóság realisztikus leírására vállalkozott, s így modelljeik közvetlenül is összevethetők a megélt valóságban tapasztalható viszonyokkal. Azt látjuk azonban majd, hogy a racionális várakozások elmélete által posztulált gazdasági szereplők képe csakis ideális fogalomként tartható, vagyis ezen a téren zavar csak akkor nem keletkezik, ha a modellhez tiszta elméletként közelítünk. Habár a valóságos folyamatok esetében nem várhatjuk a racionalitásnak a REH által feltételezett szintjét, a racionális várakozások elmélete mégsem haszontalan elméleti konstruktum, hiszen a hipotézis határainak megfelelő kijelölésével kiváló elméleti igazolást nyújthatunk az inflációs célkövetési rezsimek működőképességére vonatkozóan. Ha a túlzó előfeltevéseket elengedjük (vagyis ha a feltevéseken lazítunk), amellyel helyet szoríthatunk a várakozások vezetésére képes és arra hivatott monetáris hatóságnak, a Muth által adott erős hipotézis mérsékelt változatához jutunk ugyan, ám ezen koncepció némely következménye konzisztens lesz az eredeti (erős) definíció – egyébként tarthatatlanul erősnek tűnő feltételeken nyugvó – feltételezéseivel. [→ kísérleti közgazdaságtan]