Térjünk vissza e rövid kitérő után a Muth által adott erős definícióhoz! Az ártatlannak tűnő megfogalmazások gyanúra adnak okot. Ha a releváns modell által szolgáltatott, illetve a gazdasági szereplők által készített becslések eloszlásfüggvénye (illetve az ebből származtatott sűrűségfüggvény) azonos, akkor ebből természetes módon adódik, hogy a gazdasági szereplők által adott becslések torzítatlanok lesznek (hiszen azonos lesz az eloszlás várható értéke), de még a becslések varianciája (vagyis a várható értéktől való átlagos eltérés) is meg fog egyezni. A racionális várakozások erős értelmezése tehát így azt jelentené, hogy a gazdasági szereplők ugyanazt várják, mint ami a kérdéses makrogazdasági rendszert leíró releváns elmélet outputját jelenti. Tökéletes előrelátássá azért nem merevedhet a mechanizmus, hiszen hibák adódhatnak, vagyis végső soron nem lesz igaz az, hogy a gazdasági szereplők várakozásai egytől egyig azonosak lesznek (s lássuk be, a tökéletes előrelátás – ami definíciószerűen zárja ki a tévedés lehetőségét – egyben a várakozások azonosságát is jelentené). Azt, hogy Muth valóban az elmélet és a gazdasági szereplők várakozásainak azonos eloszlására gondolt, az is bizonyítja, hogy kizárja annak lehetőségét, hogy az elmélet felhasználásával jobb becsléseket lehetne készíteni (Muth 1961: 318). Alapvető tehát a különbség a kizárólag a múltbeli információkra támaszkodó adaptív (és az említett egyéb) modell, valamint a racionálisan működő mechanizmus végkimenete között, hiszen előbbiek esetében nyilvánvalóan szisztematikus torzítás léphet fel a tényleges folyamatokhoz (illetve a releváns modell által készített becslésekhez) képest – racionalitás mellett ez a torzítás (elviekben) kizárt. Látni fogjuk azonban, hogy éppen a torzítatlanság jelenti a REH leginkább vitatható elemét, amelynek feltételezése valójában csak komoly fenntartások mellett tartható fenn. Semmiképp sem fogadható el az a nagyvonalú értékelés, amely szerint a rendszer mögött valójában mindössze az információk hatékony kihasználására való törekvés áll, s hogy az információkezelési és információszerzési folyamat egyetlen magyarázó változója a profitmaximalizálás (vö. Kantor 1979) – ez legfeljebb a motívumokra adhat magyarázatot. Kétségtelen, hogy a REH az információk hasznosításának jelentőségére hívja fel a figyelmet (vö. Black 2002: 389), annak módszere azonban mindvégig homályban marad.