Számomra is meglepő, hogy a kötetben az újklasszikus makroökonómia legérdekesebb (s egyben leginkább felforgató hatású) és a napi gazdaságpolitikai gyakorlattal legközvetlenebb kapcsolatban álló tételei a fiskális politika szférájával összefüggésben születtek. Túlságosan erős az a közhiedelem, amely az egész neoklasszikus-monetarista irodalommal kapcsolatban a monetáris politika elsődlegességét hangoztatja. E kép felszínessége azonban már akkor is nyilvánvalóvá válik, ha csak egyszerűen végiggondoljuk a (tágan értelmezett) főáramú elméletnek a monetáris politikáról vallott felfogását. A monetáris politika nem képes hatékony és erőteljes módon hatást gyakorolni a reálgazdasági folyamatokra. Friedman elméletében még adott volt egy átmeneti reálhatás, rövid távon is jelentkező inflációs többlet árán. Az újklasszikus iskola, standard feltételezéseinek fennállása esetén, már a szisztematikus anticiklikus monetáris politika lehetőségét is tagadta. A monetáris politika legfeljebb az árak, az árszínvonal alakulását képes befolyásolni. A pénz persze csak fátyol a reálrendszeren – ha a pénz mennyisége, vagy (ennek köszönhetően) az általános árszínvonal változik, a reálrendszer működését ez nem érinti. De miféle hatás az, amely a reálrendszer működése terén semmi lényeges dolgot nem képes elérni? Mit jelent a csak a fátyolra hatni képes monetáris politika elsődlegességébe vetett hit eszméje, hiszen e monetáris politika a reálrendszer elemeire a standard feltételezések fennállása esetén ugyanúgy nem képes hatni, mint ahogyan a fiskális politika sem – amire viszont hatni képes, az a reálgazdaság működése szempontjából valójában érdektelen. Legalábbis majdnem az – az inflációs politika sikere valójában az, ha működését észre sem vesszük. A monetáris politika a reálgazdaság harmonikus működéséért legtöbbet az árstabilitás fenntartásával, a gazdasági környezet kiszámíthatóságának elősegítésével teheti. Azt hiszem, nem is kell hangsúlyozni, hogy ez a mára már gazdaságpolitikai közhelynek számító kijelentés is a monetarizmus révén került a köztudatba. E szerep azonban passzív-negatív szerep, hiszen a siker záloga az, ha a monetáris politika a lehető legtávolabb igyekszik tartani magát a reálgazdaság működésének bármiféle aktív befolyásolásától.