A geográfia „hagyományos” hálózataira (úthálózat, vasúthálózat) az a jellemző, hogy csomópontjainak kapcsolatai, közvetlen összekötöttsége viszonylag szűk intervallumon oszlik el, a legtöbb csomópontba néhány vonal fut be, még a legnagyobb központokba befutó vonalak (kapcsolatok) száma sem extrém nagy. A hálózathoz hozzárendelhető egy „átlagos” kapcsolati száma, ami egyben nagy számú csomópont kapcsolatai számával is megegyezik. Ha egy ország városait – amennyiben a hálózat már jól kíépített – a befutó autópályák vagy vasútvonalak számának függvényében ábrázoljuk, akkor a jól ismert harang alakú eloszláshoz hasonló görbét kapunk, sok átlagos és csekély számú nagyon kevés, illetve nagyon sok kapcsolatú ponttal. Az eloszlás csúcsához, a „tipikus” ponthoz tartozó kapcsolatszámot (az „átlagot”) nevezik az adott hálózat „skálájának” is. Az ilyen hálózatok genetikájukat, kialakulásukat tekintve az ún. véletlen gráfokra vezethetők vissza, amelyek úgy jönnek létre, hogy az alappontok közötti újabb és újabb kapcsolatok lényegében véletlenszerűen bővülnek; egy-egy újabb szárnyvonal éppúgy futhat a legnagyobb központokba, mint egy kisebb csomópontba. A napi működés szempontjából az ilyen hálózatok általában stabil működésűek, a rajtuk folyó áramlások fenntarthatók még akkor is, ha egy-egy csomópont kiesik a működésből, mert ilyenkor megtalálhatók „kerülőutak”. (E rendszerekre is jellemzők azonban „a lokális dugók”, ahogy ezt az autópálya-információk naponta közlik, itt azonban a hangsúly a „lokális”, helyi zavaron van.)