A rugalmas termelési paradigma alkalmazása az 1990-es évekre általánossá vált, s radikálisan átalakította a nemzetközi nagyvállalatokat. Bár nemzetközi nagyvállalatok korábban is léteztek, többségük között nem volt ilyen elmélyült termelési kooperáció, vagy csupán az alacsony hozzáadott értéket előállító funkciókat működtették az „anyaországon” kívül. Így azt állíthatjuk, hogy a transznacionális vállalatok kifejezetten a rugalmas termelés következtében kialakult új területi munkamegosztás termékei. S bár maga a termelés földrajzilag és szervezetileg is dekoncentrált – mondhatjuk horizontális – a kontrollfunkciókkal párhuzamosan a tőkekoncentráció mértéke is megnőtt. (Ez a dekoncentráció nem jelent egyfajta demokratizálódást: a kontrollfunkciók továbbra is rendkívül koncentráltan szerveződnek, mind szervezetileg, mind térben: nemcsak egyszerűen az anyavállalatnál maradnak az „anyaországban”, hanem kifejezetten a globális városokba koncentrálódnak, melyek így a TNC-k – transnational corporation – „parancsnoki hídjai” is egyben). Ez logikusan maga után vonja e vállalatok gazdasági érdekérvényesítő képességének növekedését. Gyakran idézett példa, hogy egy-egy nagyobb TNC éves árbevétele meghaladja egy kisebb, avagy akár egy közepes nemzetgazdaság éves GDP-jét. Ez mindenesetre azt jelzi, hogy a TNC-k a posztfordi világgazdaság meghatározó szereplői lettek, s törekvéseik alapvetően megszabják a világgazdasági folyamatokat. E vállalatbirodalmaknak nemcsak a mérete, hanem a száma is jelentősen megnőtt34 (Bernek 2002, Simai 2007).