Mint láttuk, a rugalmas termelés leginkább a transznacionális vállalatokhoz köthető, azonban a témánk szempontjából fontos rugalmas termelés csak egyik eleme annak a korszaknak, amelyet a fejezet elején említett regulációs elméletek posztfordizmusnak neveznek. A posztfordista gazdasági-társadalmi formációnak a (rugalmas) termelési paradigmája mellett jól artikulálható fogyasztási mintája is létezik, amely – a rugalmas termeléshez hasonlóan – szinte tükörképe a fordizmusénak. Míg a fordizmus fogyasztási paradigmája a széles középosztály folyamatosan növelhető keresletére épített (a keynesi gazdaságpolitika és a korporációk alapjain), és tengelyében a tömegfogyasztás állt, addig a posztfordizmus fogyasztási szerkezetét a szegmentált (szubkultúrák, generációk) piacok, differenciált fogyasztói elvárások jellemzik. Így a posztfordizmusban a fogyasztópiacok meglehetősen töredezettek (lásd a 3. fejezetet). Ezt pedig a sokszínűbbé váló életformák iránti igények határozzák meg, ami párhuzamos a középosztály eróziójával. A posztfordizmus regulációs módja a neoliberális gazdaságpolitikára alapoz, s a decentralizációra, a piacközpontú gazdasági szabályozásra törekszik, továbbá mind nemzeti, mind nemzetközi intézkedésében és intézményrendszerében a tényezőáramlás globális megkönnyítését célozta. Ez párhuzamosan zajlott az állami szerepvállalás csökkenésével, illetve átalakulásával (Kulke 2004).