A 2007. évi pénzügyi válság a világ legfejlettebb piacán robbant ki, az Amerikai Egyesült Államokban. A „szikrát” a másodrendű jelzáloghitelek piacának összeomlása jelentette. Az amerikai jelzálogpiac az egyik leginkább „barázdált” pénzügyi piac a világon, azaz számos különböző termék áll mind a hitelhez jutni vágyók, mind a befektetők rendelkezésére. Ezen a piacon hagyományosan megvalósult a később „keletkeztető és szétosztó” (OaD = originate and distribute) modellnek nevezett finanszírozási modell. A bankok, illetve az általuk refinanszírozott jelzálogtársaságok hosszú lejáratú jelzáloghiteleket biztosítanak a lakásvásárlóknak, majd ezeket a hiteleket erre szakosodott társaságok szépen összecsomagolják és a befektetők igényeinek leginkább megfelelő értékpapírrá alakítják át. Ezáltal a lakosság hosszú lejáratú hiteleit az intézményi befektetőkön keresztül a lakosság hosszú lejáratú megtakarításai finanszírozzák: azaz tökéletesen megvalósul az életpálya menti finanszírozás. Az értékpapírosítás a diverzifikáció révén képes kockázatot csökkenteni, méghozzá olyan méretekben, amit egyetlen befektető sem tud egyedileg megvalósítani. Az aszimmetrikus információs helyzeten azonban ez nem segít. A befektető számára kínált értékpapír minősége a keletkeztető bank kockázatérzékenységén múlik: mennyire szűri meg a hitelezőket, milyen típusú fedezeteket fogad be. A modell addig működőképes, amíg megvalósul a megfelelő minőségi kontroll – hosszú ideig az amerikai piacon ezt biztosították az úgynevezett „kormány által támogatott vállalatok” (GSE-k, Government Sponsored Entreprises), a Fannie Mae, Freddie Mac, Ginnie Mae és a mögöttük álló hatóságok.193