A válság terjedése az előző évtizedek válságaitól eltérő volt: epicentruma a világ legfejlettebb pénzpiacain volt (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Svájc) és a leginnovatívabb pénzügyi termékeken keresztül terjedt tova, elsősorban az eurózóna országaira. Sajátossága volt az is, hogy közvetlenül nem egy banki termék (másodrendű jelzáloghitel), hanem egy tipikus befektetési banki termék (CDO) piacának megrendülése okozta a legfejlettebb bankközi piacok likviditásának zavarait. Ez egyben a harmadik jellegzetesség: a bankközi piacok jeleztek elsőként, mintegy előjeleként az egyre több hullámban bekövetkező banki veszteségeknek. Ugyanakkor kezdetben a világ többi részének a pénzpiacain majdhogynem nyugalom honolt: az Európai Unión belül például az újonnan csatlakozott kelet-európai országok egyikében sem volt megfigyelhető a bankközi piac vagy a devizaswap-piac likviditását fenyegető jelenség. A válság szempontjából tehát egyértelműen meg lehetett különböztetni „centrum”-országokat, ahol a „hozamvadászat” révén kialakult befektetési stratégia erőteljesen érintette a bankszektort és a bizalmi válság a bankközi piacok szinte megbénulásán keresztül éreztette hatását, és a „periféria”-országokat, ahol a bankrendszernek, illetve az intézményi befektetői körnek nem volt értékpapírosított kötvény vagy CDO kitettsége – így nem alakult bizalmi válság.