Kína a közel-keleti konfliktusban hagyományosan az arab álláspontot támogatja. Ezért cserébe az arabok az ötvenes évek óta a kínai kommunista kormánnyal voltak szolidárisak. Korán elismerték, majd támogatták igényét az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagságára. Ugyanakkor Kína a nyolcvanas évekig nem volt aktívan jelen a térségben, ezután kezdett fegyvereket adni a háborúzó Iraknak, Iránnak, illetve Szaúd-Arábiának. 1991, a Szovjetunió összeomlása után az arab országokban az a remény támadt, hogy Kína képes lesz Amerikának a térségre gyakorolt, számukra túlzó befolyását ellensúlyozni. Gyakorlatilag nem tettek mást, mint a politikai diskurzusaikban Kínával helyettesítették a Szovjetuniót. Ugyanakkor Kínával szembeni politikai elvárásaik sokkalta inkább alapultak a reményeiken, mint a valós helyzeten, minthogy – legalábbis egyelőre – semmi nyoma nincs annak, hogy Kína, még ha aggasztja is a Bush-doktrína szerinti egyoldalú amerikai szerepvállalás a térségben, valóban szándékozna az egykori Szovjetunió aktív Amerika-ellenes politikájához hasonló szerepet vállalni a térségben. A két régió közötti fizikai és eszmei távolság jelenleg nem teszi valószínűvé, hogy a Közel-Kelet, és különösen az arab világ, rövid távon meghatározó legyen Kína hatalmi játszmáiban. Különösen azért, mert a kínai politika kifejezetten kerüli, hogy válságos kérdésekben az országnak állást kelljen foglalnia, márpedig a Közel-Kelet egésze válsággócnak tekinthető.