A magyar lízingpiac gyors fejlődését – mint már említettük – a tervgazdasági rendszerből a piacgazdasági struktúrába történő áttérés belső forráshiánya, az akut tőkeszegénység és mindezek ellenére a jelentős vállalkozói kedv együttesen váltotta ki. A piacgazdasági verseny kereslet–kínálati sokkjaiban vergődő belső, magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások számára a lízingpiaci lehetőségek ugyan célszerűek voltak, ám a tartós forgó- és fejlesztésitőke-hiány megteremtéséhez, a társadalmi méretekben szükséges tőkéhez és az üzleti lehetőségek biztosításához – az elért eredmények ellenére – sem voltak átfogóan elegendők. A hazai tulajdonosi bázisú vállalkozások folyamatos piaci térvesztési folyamata, a verseny- és jövedelmezőségi pozíció romlása is gátolja a jelenleginél erősebb lízingfinanszírozási folyamatok kialakulását. A személygépkocsik piacán lévő magas lízingfinanszírozási hányad pedig egyértelműen egy torz „fogyasztói társadalom” szervezetlen fejlődési eleme. A magyar gazdaságban a hazai vállalkozói szektor magas csődaránya, az alultőkésített, folyamatosan deficites nemzeti költségvetés a lízingpiac tartós termelési beruházások felé történő elmozdulását tartósan gátolja. (A fiatal magyar piacgazdaság pénzügyi és társadalmi gyengeségeit lásd bővebben: Lentner, 2001; Lentner, 2002.) Mindezek alapján a magyar kis- és középvállalkozói kör a lízingpiacra további számottevő pozitív felhúzó hatást vélelmezhetően nem fejt majd ki, míg a felvevőpiaci és jövedelmezőségi pozícióik számottevően nem javulnak, és a nemzeti költségvetés stabilitása nem következik be.