Az EUMSz 267. cikk harmadik bekezdése bizonyos tagállami bíróságok tekintetében nem pusztán lehetőséget teremt az Európai Bírósághoz fordulásra, hanem egyenesen kötelezettségként írja elő az eljárás kezdeményezését. Ebbe a körbe azon tagállami bíróságok tartoznak, amelyek határozatai ellen a belső jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség. Abban a kérdésben azonban, hogy mi minősül jogorvoslatnak, több teória létezik. Az objektív elmélet szerint csak azon tagállami bíróságoknak van előterjesztési kötelezettsége, amelyek egyetlen határozata ellen sincs lehetőség jogorvoslatra. Ez a jogorvoslati lehetőséget általánosságban felfogó elmélet lényegében leszűkíti az ilyen bíróságok körét a tagállami legfelsőbb bírósági szintre.445 A másik nézetrendszer szerint nem objektív módon kell tekinteni a jogorvoslati lehetőség kizártságát, hanem arra kell figyelemmel lenni, hogy az adott ügyben konkrétan van-e helye jogorvoslatnak vagy sem.446 A tagállamok gyakorlata abba az irányba mutat, hogy nem az objektív teória szerint kell a jogorvoslati lehetőség kizártságát figyelembe venni, hanem a szubjektív elmélet szerint kell vizsgálni, hogy az adott konkrét ügyben van-e helye jogorvoslatnak vagy sem.447 Már az Unió eddigi történetében igazolódott, hogy ez a látszatra egyszerűen eldönthető kérdés több buktatót hoz magával, nevezetesen nem könnyű konkrét szituációkban eldönteni azt, hogy melyik az a bíróság, amelyik végső fokon jár el. Más felfogások a struktúra–funkció elv alapján tesznek megkülönböztetést. A strukturális felfogás szerint azt a bíróságot kell végső fokon eljáró bíróságnak tekinteni, amelynek határozata ellen strukturális okokból nincs helye jogorvoslatnak, azaz az adott állam legfelsőbb bírói testületét. Az Európai Bíróság gyakorlatából inkább a konkrét ügyre vonatkozó jogorvoslat elméleti megközelítése ismerhető fel.448