Bár a szkizofréniára is jellemző tünetek leírása az emberi írásbeliség óta ismert, érdemileg csak a 19. század során vált orvosi diagnózissá. Kraepelin a hosszmetszeti kórlefolyást, a korai kezdetet és a kognitív hanyatlást hangsúlyozva hozta létre a demencia praecox diagnosztikus gyűjtőfogalmát. Tehát alapvetően a betegség lefolyása és nem a keresztmetszeti „színes” pszichotikus tünetek alapján csoportosított. Eugene Bleuler pszichodinamikai ismereteket is beleszőve alkotta meg a szkizofrénia fogalmát, mely azután átvette a kraepelini orvosi terminus helyét. Szerinte nem alapvető kritérium a betegség progresszív, leépülés jellege. Inkább, mint ahogy azt a diagnosztikus szóválasztásával is ki akarta fejezni, az egyes pszichés funkciók töredezettségét, azaz a gondolkodás, a hangulati élet és a viselkedés integrációjának zavarát tartotta fontosnak a diagnosztikus csoport kialakítása során. A betegség elnevezése tehát nem a közbeszédben feltételezett személyiség feldarabolódására, meghasadására utal. Később a biológiai és a pszichológiai-szociális megközelítések, a különböző országok iskolái (francia, német, spanyol, angolszász) által preferált elméletek számos ellentmondást, nehezen összeegyeztethető elképzelést hordoztak. Így érthetővé válik, hogy a 20. század második felében az egységes diagnosztikus rendszerek kialakításának igénye már elkerülhetetlenné vált. Biztosabb támpont, közös nevező híján a tünettanalapú betegségegységek létrehozása vált elterjedtté a pszichiátriában. Később a két uralkodó diagnosztikus rendszer, a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása – a teljes orvoslást lefedő rendszer) és a DSM (Diagnostic and Statistical Manual – az Amerikai Pszichiátriai Társaság által a pszichiátriai kórformákra kidolgozott, konszenzuson alapuló rendszer) harmonizációjával a szkizofrénia esetében az egyik legbiztosabb – világszerte leginkább egységesen értelmezett – pszichiátriai diagnosztikus egységet alakították ki.