A 20. század során több olyan filozófia is feltűnt, amely újrealistaként határozta meg magát, így például az 1910-es években New Realism néven Amerikában (Holt et al 1912) vagy az 1970-es évek Brazíliájában Novo Realismo gyanánt (Hollanda 1978). Hozzájuk hasonlóan az „új” napjaink újrealista irányzataiban is mindenekelőtt az őket megelőzően uralkodó áramlatokkal való szembenállást fejezi ki. A mai újrealisták nem vélik úgy, hogy a valóságról tett kijelentéseinket feltétlenül szubjektivitásunk korlátai közé kellene szorítani, illetve, hogy e tudati, nyelvi vagy egyéb korlátok okán az önmagában vett valóság mindenkor hozzáférhetetlen lenne. Az újrealisták gyakran igen kritikusan viszonyulnak azokhoz a posztmodernnek vagy posztstrukturalistának mondott elméletekhez, amelyek a valóságra csak sokszoros emberi közvetítettségében utalnak, a diskurzusok és a jelölők rendszerei, a történetiségünk és kulturális-mediális kötődéseink, vagy a hatalmi viszonyok esetlegességei által behatárolva. Mint Steven Shaviro fogalmaz újrealista szellemben, „az önmagában vett világot, amely tőlünk függetlenül is létezik, semmiképpen nem tartalmazhatja vagy korlátozhatja a világhoz való hozzáférésünkkel kapcsolatos kérdés. ... Pace Kant, a gondolkodásunkon kívül kell gondolkodnunk; pozitív módon kell megragadnunk a dolgoknak a fogalmainkon kívüli létét.” (Shaviro 2011) Mindazonáltal a tőlünk függetlenül is fennállni képes valóság fogalmának kiélezése nem a naiv, „dogmatikus”, prekritikai realizmushoz vagy a spontán józan észhez való visszatérést jelenti. Inkább annak tudomásul vételével jár, hogy a valóság a gazdagsága, sokrétűsége révén túlcsordul emberi képességeinken, osztályozási stratégiáinkon. Ezt a hozzánk képest meglevő többletet különböző módokon írják le: mint a minden objektumra jellemző kimeríthetetlenséget, mint a teremtő természetnek a megismerésünk létfeltételeként szolgáló dinamikáját, vagy mint a valóságnak a természettörvényeket is keresztülhúzni képes esetlegességét. Az újrealisták nem tekintenek el a – legalábbis részleges – korlátoltságunk tényétől, ám hajlamosak lefokozni a jelentőségét, például arra hivatkozva, hogy az ember–világ viszony csak egy különös esete a bármely létezők között létrejönni képes viszonyoknak. Tehát az egyéni vagy humán nézőpontunkat nem a valóságot konstituáló transzcendentális keretként értelmezik, hanem a valóságba megannyi módon beágyazott diszpozícióként. Szerintük vannak ugyan olyan létezők (mondjuk a társadalmi jellegűek, mint az intézmények), amelyek nem állhatnának fenn emberi alanyok nélkül, ám a valóságról vagy a tárgyakról általánosságban véve nem jelenthető ki, hogy csakis valamely szubjektumhoz kapcsolódóan létezhetnek. Eszerint a valóság mindenekelőtt kiindulópontja, táptalaja az emberi megismerésnek, nem pedig okozata. Kétségtelen, hogy az egyes újrealisták más és más úton próbálnak megküzdeni azzal a kihívással, hogy a valóságot a mindennapi tapasztalat számára hozzáférhetetlen voltában, fogalmilag ragadják meg: szubtilis spekulatív gondolatmenetekkel kísérleteznek, felhasználják a leginkább kontraintuitív természettudományos belátásokat, vagy a valóság rétegzettségének feltárása révén teremtenek távolságot „emberi, túlságosan is emberi” körülményeinkhez képest. Ennyiben nem igaz, hogy az újrealista irányzatoknak egyetlen közös pontjuk lenne csupán, nevezetesen a némely posztstrukturalista vagy posztmodern előfeltevésekkel való szembeszegülés. Törékeny egységet képeznek, ugyanakkor nehéz lenne elvitatni, hogy az egyes törekvéseket nem csak a kritikai elköteleződés rokonítja, hanem a valósággal és a szubjektivitásunkkal kapcsolatos alapvető, pozitív következtetések is.