Már a spekulatív realizmus alapító gesztusának tekintett 2007-es londoni konferencián is szembetűnő volt, hogy egymástól jelentős mértékben eltérő filozófiai irányzatok kerültek egyazon zászló alá, s azóta a köztük levő még csak tovább nőtt. A „spekulatív realizmus” szókapcsolatot megalkotó Brassier végül elhatárolódott a közös elméleti front kívánalmától, és különböző módokon a többiek – Meillassoux, Harman, Grant és mások – is kifejezték kételyüket azt illetően, hogy egységes filozófiai áramlatról lenne szó. Ugyanakkor azonosítható legalább egy, mindannyiuk által osztott álláspont: az antikorrelacionizmus. Vagyis a spekulatív realisták szakítani igyekeznek azzal a felfogással, miszerint a gondolkodás sosem férhet hozzá a gondolkodástól független, azzal nem korreláló, önmagában vett léthez. Véleményük szerint a korrelacionista gondolkodás önmagába zárul, sosem képes igazán termékeny elméletalkotásra, a valóság megragadására a maga teljes gazdagságában. Az irányzat elnevezésében a „spekuláció” mindenekelőtt a metafizika felelevenítésére vagy újragondolására irányul (fontos párhuzamot kínálva a metafizikának az analitikus filozófiában megvalósult reneszánszával), annak érdekében, hogy a filozófiai gondolkodást mentesítsék a szubjektivitásunkhoz köthető korlátoktól. Ennyiben tünetértékű a spekulatív realizmus meghatározó jelentőségű, Meillassoux által írt művének a címe: A végesség után. Az emberi szubjektivitás jelentőségének lefokozása többnyire együtt jár azzal a meglátással, hogy nincsenek a valóság hierarchiájának magasabb szintjeit elfoglaló létezők, amelyek kitüntetett értelemben léteznének – a „lapos ontológia” (flat ontology) nem azt jelenti, hogy minden létező egyforma tulajdonságokkal vagy azonos képességekkel rendelkezik, hanem azt, hogy egyikük sem tekinthető inkább vagy kevésbé létezőnek. Végül érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb spekulatív realista számára az ismeretelméleti kérdések nem előzhetik meg az ontológiai jellegűeket. Mi több, hajlamosak azt sugallni, hogy a spekulatív gondolkodás úgy is elemezheti a létezők közti – interobjektív vagy mennyiségi – viszonyokat, hogy közben teljességgel eltekint az emberi megismerés szerepétől.