Schleiermacher 31 éves volt, amikor 1799-ben publikálta A vallásról. Beszédek a vallást megvető művelt közönséghez című könyvét. Ez a mű sajátos prédikációkból áll, amelyek azonban most nem a hívő közösséghez szólnak, hanem a vallással szemben ellenséges beállítottságú művelt emberekhez. Ezek az emberek ugyanis megszokták, hogy a vallást vagy a metafizika vagy a moralitás alapján kell értelmezni. Schleiermacher ezzel szemben a következőt állítja: „A vallás lényege nem a gondolkodás és nem is a cselekvés, hanem a szemlélet és az érzés” (Schleiermacher 2000: 31). A vallás így kikerül mind az elméleti, mind a gyakorlati filozófia hatóköréből, mégpedig azért, mert egy teljesen más individuumképet feltételez. A filozófia minden esetben a véges individuumból indul ki, a vallás viszont „a végtelent keresi az emberben” (uo.). Ezért csak a vallás képes arra, hogy megragadja az embernek a kozmoszhoz való viszonyát. „Az univerzum szemlélete […] egész mondandómnak a sarkpontja, ez a vallás legáltalánosabb és legmagasabb formulája, ebből kiindulva találtok meg mindent a vallásban” (34). A vallás – Schleiermacher szerint – a rész és az egész viszonyának leguniverzálisabb megragadása, és ezért alapvetőbbnek tekinthető mind az elméleti, mind a gyakorlati filozófiánál. Ebből a meggondolásból kiindulva már választ lehet adni arra a kérdésre is, hogy miért fulladt kudarcba minden eddigi filozófiai rendszerépítés. Azért, mert nem sikerült feltárni a spekuláció és a cselekvés bázisát. Arra azonban nem lehet általánosan válaszolni, hogy Schleiermacher kívánatosnak tart-e egy mindent átfogó rendszert, hiszen néha rendszermániáról beszél (38). Ennek a vallásképnek két rendkívül meglepő eleme van. Egyrészt olyan vallásról van szó, amely nem közvetlenül Istenhez kapcsolódik. Isten nem előzetesen adott, amire aztán a vallás irányul, hanem Isten a valláson belül alakulhat ki. Másrészt a vallásnak a tradícióhoz való rendkívül erős kötődése is meglazul. „Nem az a vallásos, aki valamely szent iratban hisz, hanem akinek nincs szüksége ilyenre, s akár maga is létrehozhatna egyet” (67). Schleiermacher azt akarja bizonyítani, hogy éppen a vallást megvetők előtt áll nyitva az igazi vallás; a tömeg ugyanis nem lesz képes megbarátkozni a vallás ilyen meglepő értelmezésével. Innen kiindulva Schleiermachernek még hosszú utat kellett bejárnia, mire eljutott a szent szövegek hermeneutikai értelmezéséhez. Vagy azt is mondhatnánk, hogy a korai műtől csak egy ugrással lehetett eljutni a hermeneutikai koncepcióhoz. A hermeneutika a „megértés művészete” (Schleiermacher 1977: 75), amelynek még csak részei vagy szakdiszciplínái alakultak ki, de még nem létezik a maga általánosságában. Schleiermacher célja egy általános hermeneutika kidolgozása, amely aztán az Újszövetségre is alkalmazható. Most persze már nincs szó a vallásról, de eleve feltételezzük, hogy e szövegek értelmezése nagy jelentőségű. Ennek hátterében azonban alapvetően át kellett rendeződnie a vallás értelmezésének is.