Descartes hatását a németalföldi egyetemi filozófus-teológus közegben nagyban elősegítette, hogy 1650-ben Opera philosophica címen megjelent latinul az Értekezés, az Elmélkedések, az Alapelvek és A lélek szenvedélyei, 1656 és 1661 között pedig J. H. Glazemaker – aki később Spinozát is fordította – Descartes összes művét lefordította hollandra. Ebben az időben az utrechti egyetemre jellemző korábbi Descartes-ellenesség megszűnőben volt, Leidenben pedig A. Heidanus és J. Coccejus karteziánus szellemű teológiát adtak elő, Adriaan Heerebord (1614–1661) és Johannes de Raei (1622–1702) pedig a karteziánus filozófiára, illetve az új filozófiai gondolatokra nyitott tanárai voltak. Heerebord 1647-ben De libertate philosophandi (A filozófia szabadsága) címmel tartotta meg első előadását, amelyben a gyermekkori előítéleteknek a kételkedés útján történő megszüntetésére és az Arisztotelész, Bacon s Descartes szellemében való eredeti filozofálásra hívott fel. Heerebordtól Spinoza is átvett bizonyos terminológiai elemeket, a kartezianizmus egy másik, jelentős képviselőjével, az utrechti orvos Lamberthus Velthuysennel (1622–1685) pedig a Teológiai-politikai tanulmány értelmezéséről folytatott a levelezésben fennmaradt vitát. Velthuysen a fizikában Descartes, a politikában Hobbes nézeteit támogató írásokat jelentetett meg, 1655-ben pedig már holland nyelven közölt egy írást arról, hogy a Nap mozdulatlansága s a Föld mozgása nem áll ellentétben a Bibliával. Mindezek az írások természetesen hatalmas vitákat provokáltak, miként Spinoza barátjának, a szintén orvos Lodewijk Meyernek (1630–1681) könyve, a Philosophia Scripturae interpres (A filozófia a Szentírás tolmácsa, 1666). Meyer az előítéletektől mentes filozofálás követelményét megszorítások nélkül kiterjesztette a Biblia vizsgálatára is. Ez annyiban igen radikális lépés volt, hogy nem fogadta el a kartezianizmussal rokonszenvező, ám valamennyire mégis ortodoxnak mondható teológusok – pl. Coccejus – véleményét, akik a Bibliát önmaga által értelmezendőnek tekintették. Ez a könyv is motiválta Spinozát a Teológiai-politikai tanulmány megírására – amelyet egyébként a polemikus írások együtt emlegettek Meyer könyvével –, de róla máshol már szóltunk. Most inkább Christoph Wittichről (1625–1687) emlékezzünk meg, akinek Theologia pacifica (A békét teremtő teológia, 1671) című, részben vitairata, részben átfogó műve, valamint Consensus veritatis in Scriptura divina et infallibili revelatae cum veritate philosophica a R. Descartes detecta (Az isteni Szentírásban foglalt s tévedhetetlenül kinyilatkoztatott igazság megegyezik a Descartes által felfedett filozófiai igazsággal) a karteziánus szellemű protestáns teológia meghatározó kifejtése. Karteziánus ez a kifejtés annyiban, hogy – Meyertől eltérően – elkülöníti egymástól a filozófia és a teológia, az ész és a kinyilatkoztatás illetékességi területét. Ugyanakkor azon a véleményen van, hogy egyrészt módszertanilag – az evidencia kritériuma, a cogito-argumentum, a szenvedélyek analízise révén –, másrészt annyiban, amennyiben Isten létezése, attribútumainak megismerése olyan kérdések, melyek megválaszolása filozófiának és teológiának közös érdeke, egymást támogatva kell dolgozniuk anélkül, hogy önállóságukat feladnák.