A korabeli Kant-recepciók közül Reinhold koncepciójának volt a legnagyobb sikere. Több dokumentum is arra utal, hogy a filozófia iránt érdeklődő kortársak a kriticizmus két legnagyobb alakjának Kantot és Reinholdot tekintették. Az 1790-es évek elején megszülető szkepticizmus ezért elsősorban a reinholdi filozófia ellen irányult, de ezen keresztül a kanti koncepciót is szerette volna célba venni. Gottlob Ernst Schulze (1761–1833) 1792-ben jelentette meg az Aenesidemus oder über die Fundamente der von dem Herrn Professor Reinhold in Jena gelieferten Elementar-Philosophie (Aenesidemus, avagy a Reinhold professzor úr által Jénában előadott elementáris filozófia alapjai) című művét. A szkepticizmust Born még a szellem lustaságára vezette vissza, most viszont megfordítva, a szkepticizmus válik a szellem (és a filozófiatörténet) általános hajtóerejévé. „A filozófia különböző dogmatikus rendszereinek létrejöttében nagy előkészítő és kiváltó szerepet játszott a szkepticizmus; a szkeptikus filozófia lényege tulajdonképpen az emberi ész legsajátabb cselekvésmódjában áll” (Schulze 1911: 17). Könnyű észrevenni, hogy Schulze egy pillanat alatt átrendezi a korai Kant-recepció erővonalait. A recepció történetének erővonalait a leibniziánusok jelölték ki, amikor a kriticizmussal a dogmatizmust állították szembe. Ez a kontextus arra utal, hogy a kanti filozófia áttöri a hagyományos filozófia kereteit. Schulze most – hatalmas bátorsággal – a kanti filozófiát is besorolja a filozófia dogmatikus rendszerei közé. Ezzel áll szemben a szkepticizmus, amely egyszerre játszik fontos szerepet a rendszerek előrehaladásában és felülvizsgálatában. A szkepticizmus az igazi kritikai filozófia, ha eltekintünk a dogmatikai eljárásmódtól. Schulze kritikai vizsgálata mindenekelőtt a Reinhold által megfogalmazott alaptételre irányul. „A tudat tétele nem feltételezi a képzet, a szubjektum és az objektum filozófiailag meghatározott fogalmait, hanem ezek csak benne és általa határozódnak meg” (Schulze 1911: 45). Az alaptétellel szemben Schulze három fontos kifogást fogalmaz meg: 1. A tudat tétele nem tekinthető abszolút első alaptételnek. Mint ítélet ugyanis alá van vetve az ítéletalkotás összes szabályának, amelyek közül a legalapvetőbb az ellentmondás elve, amely szerint csak azt lehet elgondolni, ami nem tartalmaz ellentmondó mozzanatokat. Ez pedig azt jelenti, hogy mondatokat csak olyan szubjektumból és predikátumból lehet alkotni, amelyek nem az ellentmondás viszonyában állnak egymással. Schulze így nem egyszerűen elutasítja a tudat tételét, hanem a helyére állítja az ellentmondás tételét. „Mint az összes gondolkodás legfelső alaptétele […] minden ítélet csúcsán áll, és egy másik kijelentésből sohasem vezethető le, ha nem akarunk a levezetés során egy körbe bonyolódni” (47). 2. Schulze azt is állítja, hogy a Reinhold által megfogalmazott alaptétel igazából még tételnek, vagyis kijelentésnek sem nevezhető. Reinhold azt állítja, hogy az olyan fogalmak, amelyek a tudat tételéből származtathatók, mint a képzet, a szubjektum és az objektum, már feltételezik a megkülönböztetés és az egymásra vonatkoztatás fogalmait. Ebben az esetben viszont már a tudat tételében is benne kell lennie a megkülönböztetés és az egymásra vonatkoztatás fogalmainak. Vagyis a jelzett fogalmaknak már benne kellene lenniük az alaptételben: az alaptétel csak akkor tekinthető valóban tételnek, ha már alkalmazza az egymásra való vonatkozás és a megkülönböztetés mozzanatait. 3. A tudat tételéből nem vezethető le minden, így tehát nem tekinthető olyan univerzális mondatnak, mint amilyennek Reinhold látni szeretné. Ez mindenekelőtt a rajtam kívül álló tárgyi világ kapcsán mutatkozik meg: ha egy rajtam kívül álló tárgyat szemlélek, akkor ugyan érzékelek egy ént, amely szemlél és egy képzetet, amely a szemlélet tartalmát alkotja, de ebben az esetben hiányzik az éntől és a benne létező képzettől különböző objektum.