Schelling a Darstellung meines Systems der Philosophie (Filozófiai rendszerem bemutatása) című művében ezt írta: „Az észen kívül semmi sincs, és minden az észben van” (Schelling 1985a/2: 47). Azt is tudjuk, hogy Hegel nem sokkal később az észnek ezt a fogalmát az abszolútummal helyettesítette. A hegeli filozófia aztán önmagát az abszolútum önmozgásának tematizálásaként értelmezte. Schelling viszont azt kérdezi, hogy hogyan lehetséges az abszolútum önmozgása, miközben az abszolútum meghatározása is új árnyalatot kap: „A filozófiám princípiumát abszolútumnak vagy Istennek is nevezhetjük. Az abszolútum itt az egész filozófia princípiuma […]” (Schelling 1985a/4: 35). Az, hogy Isten a princípium, azt jelenti, hogy a filozófiának mindig az Istenen belül kell mozognia; Istent nem lehet egyszerűen utólag bevezetni. (Azokat a filozófiákat, amelyek ezt teszik – így a kanti és a leibnizi-wolffi koncepciót – Schelling dogmatizmusnak nevezi.) Így ahhoz a gondolathoz jutunk, hogy a filozófia Isten önmozgásával foglalkozik, a kérdés azonban az, hogy ez egyáltalán hogyan lehetséges. A tradicionális elképzelések szerint egy ilyen önmozgás egyáltalán nem lehetséges, mert Isten örök és változatlan lényegiség. E kérdésre a választ keresve Schelling visszanyúlhat A transzcendentális idealizmus rendszerének egyik metodológiai megfontolásához: „Ha meg akarom magyarázni […] az azonosságot, akkor már meg is kellett szüntetnem. Hogy megmagyarázzam, az egyik [komponenst] szükségképpen a másik elé kell helyeznem […]” (Schelling 1980: 35). Vagyis az azonosság magyarázata csak a differencián keresztül lehetséges. Ezek után egy jól ismert kérdéshez jutunk. „Ha a filozófia Istent teszi önmaga alapjává, akkor hogyan juthatunk el Isten vagy az abszolútum megismeréséhez? Erre a kérdésre nem lehet válaszolni. […] A filozófia [nem] igazolhatja Isten létét, hanem be kell ismernie, hogy az abszolútum vagy Isten nélkül egyáltalán nem is létezhetne” (Schelling 1985a/4: 35). Isten léte csak a dogmatikus filozófiákban bizonyítható, vagyis azokban az esetekben, amikor nem Istenből indulunk ki. A feladat tehát immár nem az abszolútum (vagyis Isten) megismerése. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne rendelkeznénk Isten bizonyos fogalmával: ez „a reális és az ideális abszolút azonossága” (uo.). Ez a meghatározás csak Isten fogalmát írja le, de nem tekinthető Isten megismerésének vagy megragadásának. Schelling szóhasználatából az következik, hogy Istent nem megismerni, hanem megmagyarázni kell; és ez azt jelenti, hogy le kell írnunk, hogy Isten fogalmától hogyan jutunk el annak valóságos létezéséhez. „Másként kifejezve: [Isten] mint a reális és az ideális abszolút azonossága maga csak szubjektíven tételezett, de ugyanúgy objektív módon is meg kell ragadnunk. Nemcsak önmagában, hanem önmagán kívül is az ideális és a reális abszolút egységének kell lennie, és ezen a módon kell megnyilvánulnia és aktualizálódnia” (uo.). A probléma megfogalmazása első megközelítésben nagyon hasonlít az ontológiai istenérv szerkezetére; Schelling szerint azonban ez az istenbizonyítás benne marad a megismerésben, a fogalmiságban vagy a szubjektív tételezésben. Ezzel szemben az igazi feladat a valóságos kinyilatkoztatás leírása. Ez a leírás azonban csak akkor lehetséges, ha Istenen belül is ki tudunk mutatni bizonyos belső differenciákat. A megismerés elve így válik a valóság konstituálásának elvévé. Schelling ezzel már előrevetített egy filozófiai fordulatot: a fogalmi elemzésektől, a megismeréstől el kell jutnunk az „egzisztálás” valóságos magyarázatához. Ez a program óriási hatást gyakorolt az első Hegel-kritikákra.