A Phaidónban a formák elméletének fő tárgyalása egy általánosabb fejtegetésbe illeszkedik, mely sorra veszi, hogyan adhatunk magyarázatot az egyes dolgok „keletkezésére, létére és pusztulására” (96A–101C). 1. A természeti folyamatok magyarázatában hivatkozhatunk anyagokra és anyagi folyamatokra. Így például a növekedést magyarázhatjuk a táplálkozással, azzal, hogy a tápanyagban lévő anyagok a test hasonló anyagaihoz adódnak; a gondolkodásért felelőssé tehetjük a vért, az agyvelőt vagy valamelyik elemet; az égitestek mozgásáért pedig az aithért. 2. E mechanikus magyarázatok azonban nem a valódi okot adják meg. Ezt az emberi cselekvés analógiája is mutatja. Annak, hogy Szókratész a börtönben ülve várja kivégzését, Szókratész inai és csontjai nem okai, hanem csupán szükséges feltételei („ami nélkül az ok nem lehetne ok”), hiszen ezeket éppenséggel menekülésre is használhatná. A valódi ok az, hogy Szókratész jónak látja, hogy alávesse magát az athéniak ítéletének. A kozmoszt az Értelem (Núsz) kormányozza, még sokkal inkább, mint az embert. Ezért aztán a természeti folyamatok magyarázatában ugyanígy azt kell megjelölnünk valódi okként, amire jó az illető jelenség, ami a célja, funkciója. Például a Föld azért foglal helyet a kozmosz középső részén, mert így őrizheti meg stabilitását. Ezt a magyarázati módot újkori kifejezéssel célelvű vagy teleologikus magyarázatnak nevezzük. 3. Egy eltérő megközelítés szerint a dolgok tulajdonságait a formákban való részesedésükkel magyarázhatjuk. Platón a Phaidónban az utolsó magyarázattípusra összpontosít, és félreteszi a teleologikus magyarázat problémáját.