A sinuscsomó anatómiáját és az ingerületképzés celluláris alapjait egy külön fejezet tárgyalja. A spontán diasztolés depolarizációval létrejövő ingerület képződési sebességét (intrinsic kisülési frekvencia) külső tényezők, elsősorban neurohumorális hatások nagymértékben befolyásolják. A sinuscsomón belül, sőt egyes fajokban, mint például kutyákban a crista terminalis mentén a sinuscsomó határán túl is megfigyelhetőek különböző intrinsic kisülési frekvenciájú pacemakercsoportok (10, 59). Ezek úgy helyezkednek el, hogy cranialisan magasabb az intrinsic frekvencia, míg caudalisan alacsonyabb. A sinuscsomót gazdagon behálózó szimpatikus és paraszimpatikus idegek közül a paraszimpatikus hatás erősebben érvényesül cranialisan. Ennek megfelelően nyugalomban, paraszimpatikus tónus mellett az alacsonyabb intrinsic frekvenciájú pacemakercsoportok diktálják a szívfrekvenciát, míg terhelés megkezdésekor, a paraszimpatikus tónus hirtelen megszűnésével a cranialisabb, magasabb intrinsic frekvenciájú pacemakercsoportok kerülnek előtérbe, majd a szívfrekvencia tovább fokozódik az erősödő szimpatikus tónus és a keringő katekolaminok hatására (41, 80). Ez a mechanizmus fiziológiásan minden olyan helyzetben szerepet játszik, amikor a perctérfogat növekedésére van szükség, mivel annak egyik legfontosabb meghatározó tényezője a szívfrekvencia. A fiziológiás körülményeken (mint például terhelés, stressz vagy terhesség) kívül számos patológiás állapotban is növekszik a szívfrekvencia: többek között hyperthyreosis, anaemia vagy láz esetén. A sinuscsomó lassulása a szimpatikus tónus csökkenésekor és/vagy a paraszimpatikus tónus növekedésekor, például nyugalomban, alvás során, vagy vasovagalis reakció során következik be. Magasabb szimpatikus tónus és következményesen magasabb szívfrekvencia esetén a paraszimpatikus hatás nagyobb mértékű szívfrekvenciacsökkenéshez vezet az úgynevezett „fokozott antagonizmus” révén.