A sinuscsomó-automácia vizsgálatára először 1971-ben vezették be a sinuscsomó-feléledési idő (SCsFI – Sinus node recovery time = SNRT) mérését (50). Ennek során a sinuscsomóhoz közeli területen a sinuscsomó nyugalmi frekvenciájánál magasabb frekvenciával ingereljük a pitvart hozzávetőleg egy percen keresztül (a legtöbb publikációban 30 és 180 másodperc közötti ingerlési időtartam szerepel). Ennek során az ingerület retrográd módon vezetődik a sinuscsomóba, és elnyomja annak automáciáját (overdrive szupresszió). Az ingerlés megszüntetése után mérjük az első sinusütés megjelenéséig eltelt időt (3. ábra). A mért sinuscsomó-feléledési időt a sinuscsomó automáciáján kívül más tényezők is befolyásolják, mint a stimuláció frekvenciája, időtartama, a stimuláció által esetenként kiváltott szimpatikus aktiváció, valamint a sinuatrialis vezetési idő és a 130/perces ingerlési frekvencia felett esetenként fellépő belépési blokk. Mindezek miatt a SCsFI-t több különböző ingerlési frekvenciával is meghatározzuk, az alapfrekvencia felett kezdve az ingerlési frekvenciát 10–20/perces lépcsőkben emelve 170–200/perc ingerlési frekvenciáig. A mért leghosszabb SCsFI-t tekintjük diagnosztikus értékűnek (maximális SCsFI). A gyakorlatban gondot okozhat, ha az ingerlés megszakításakor elsőként pitvari extrasystole, vagy AV-junctionalis ütés jelenik meg, és emiatt nem lehet a SCsFI-t meghatározni. Ilyenkor a mérést meg kell ismételni. Álnegatív eredményt okozhat, amennyiben alacsonyabb frekvencia mellett jelentkezik belépési blokk a sinuscsomóba. A leghosszabb SCsFI általában 600 msec ingerlési ciklushossz (100/perc frekvencia) körül mérhető. Amennyiben a maximális SCsFI sokkal hosszabb ciklushossz mellett jelentkezik, itt még normális értéket mutathat, míg rövidebb ciklushossz mellett a belépési blokk miatt nem lehet a sinuscsomó automáciáját meghatározni.