A paroxysmalis supraventricularis tachycardiát (PSVT) mint külön klinikai entitást Lewis (58) írta le 1909-ben, jóllehet az első eset közlése Cottontól (14) már 1867-ben megtörtént. A PSVT-k leggyakrabban előforduló formája az atrioventricularis nodalis reentry tachycardia (AVNRT), amelynek három formája a felnőttkori PSVT-k mintegy 60%-át teszi ki (38). Előfordulási gyakorisága az átlaglakosságban 2-3/1000 lakos, bármely életkorban jelentkezhet, az életminőség jelentős romlásával járhat együtt. A kettős AV-nodalis pályarendszer koncepcióját mint az AVNRT elektrofiziológiai szubsztrátját 1956-ban írta le Moe és munkatársai (68). Az AVNRT-t később AV-junctionalis reentry tachycardiának (AVJRT) javasolták elnevezni (38, 43), miután kiderült, hogy a reentry fenntartásában az AV-csomón kívül a környező pitvari szívizomzat is jelentős szerepet játszik. Az elmúlt közel 50 évben a klinikai diagnosztikus/intervencionális szív-elektrofiziológia kialakulásának és fejlődésének köszönhetően sok új ismeret halmozódott fel nemcsak az AVNRT kezelési lehetőségeiről, hanem a ritmuszavar kialakulásáért felelős komplex elektrofiziológiai mechanizmusokról is. Ezek az új ismeretek (3, 8, 38, 41, 46, 47, 54) rávilágítottak az AV-csomó funkcionális anatómiai-elektrofiziológiai összefüggéseinek a fontosságára. Bár több mint ötven év telt el Moe és munkatársai leírása (1956) óta (68), a leggyakoribb humán PSVT pontos mechanizmusa, az elektromos pályák precíz anatómiai lokalizációja mindmáig nem teljesen ismert. A longitudinálisan disszociált, kettős AV-nodalis pályarendszer, amely egy centrális akadály körül forog proximális és distalis kapcsolódásokkal a pitvarok, illetve a His-köteg felé, számos lehetőséget kínál ugyan az AVNRT magyarázatára, de számos homályos pontot tisztázatlanul hagy. Ezért 2007-ben Katritsis és munkatársai átfogó új modellt javasoltak az AVNRT összes típusának magyarázatára az atrionodalis összeköttetésekre alapozva (47).