A klinikai szív-elektrofiziológiai vizsgálat (EFV) a sinuscsomó-működés, az AV-átvezetés és a tacyhcardiákra való hajlam megítélését teszi lehetővé, a protokollt a 8. táblázat mutatja be. Az invazív vizsgálatnak csak akkor van értelme, ha célzottan végezzük, nem válogatott syncopés esetekben csak 3% körüli a szív-elektrofiziológia diagnosztikus értéke (59). A válogatás szempontjai egyértelműek, minden olyan esetben indokolt az EFV, amikor a klinikai kép (4. táblázat), illetve EKG-jelek alapján (6. táblázat), felvetődik a cardialis syncope gyanúja. Különösen alacsony a vizsgálat érzékenysége bradyarrhythmiák esetén. Ezek erős összefüggést mutatnak az aktuális autonóm tónussal, s az autonóm miliő az anamnesticus rosszullét és az aktuális EFV idején jócskán eltérhet egymástól (21). A sinuscsomó-betegséggel összefüggő ájulás diagnózisát a rosszullét idején dokumentált bradycardia szolgáltatja. A sinuscsomó-betegség gyanújakor végzett negatív eredményű EFV nem zárja ki a betegséget, ezzel szemben ritka az olyan eset, amikor a kóros laboratóriumi paraméterekhez nem társul sinuscsomó-betegségre utaló klinikai tünet. Egyértelműen kóros a 3000 ms-ot meghaladó SNRT és a 600 ms-ot meghaladó CSNRT. Az 1500–3000 ms közti sinuscsomó-regenerálódási idő sinuscsomó-diszfunkcióra utal, azonban nem biztos, hogy ez kapcsolatban áll a syncopéval. Hasonló az EFV szerepe az AV-csomó-betegség megítélésében is, hacsak nem szolgáltat egyértelmű bizonyítékot magas fokú AV-blokkra. Az AV-csomó és a His– Purkinje-rendszer károsodása (100 ms-tól hosszabb HV-idő, illetve pitvari stimulálás, ajmalin, procainamid, dysopyramid iv. adása során kialakuló infranodalis vagy intra-His blokk) arra utalhat, hogy intermittáló vezetési zavar okozta bradycardia áll a syncope hátterében. Bifascicularis blokkal jelentkező syncopés betegek gyakran súlyos strukturális szívbetegségben is szenvednek, ezért is magas az indukált és spontán kamrai tachycardia, kamrafibrilláció előfordulási aránya, amit nem pacemaker, hanem ICD-beültetéssel lehet megelőzni.