Az egyik leglényegesebb kérdés maradt még hátra az alapnevekhez köthető kategorizációt illetően: miért van egyáltalán szükség arra, hogy ezen a szinten kategorizáljunk tárgyakat vagy eseményeket? A válasz a kategorizáció két, egymásnak ellentmondó funkciójában rejlik: egyfelől szeretnénk a hasonlónak tűnő dolgokat együvé csoportosítani – ezért azok a tárgyak, amelyeknek „négy lábuk van”, „ülésre használhatók” és esetleg „karfájuk és háttámlájuk van”, a SZÉK kategóriájába kerülnek. Másfelől szeretnénk, ha a kategóriáink a tárgyak vagy események közötti különbségeket is tükröznék – ugyanúgy, ahogy megkülönböztetjük a széket az asztaltól vagy a kanapétól. Az alapnevekhez köthető kategorizáció elvben optimális megoldását kínálja az előbbi ellentmondás feloldásának. A kategorizációnak ezen a szintjén ugyanis olyan dolgokat csoportosítunk össze egymással, amelyek a lehető legjobban hasonlítanak egymásra, ám a létrejövő kategóriák egyszersmind a lehető legnagyobb mértékben különböznek is egymástól. A fölérendelt szinten ezzel szemben a kategóriák tagjai meglehetősen eltérnek egymástól (pl. a BÚTOR esetében a szék, az asztal vagy a kanapé mind-mind teljesen különböző tárgyra utal). Az alárendelt szinten is megeshet, hogy az egyes kategóriák (pl. ETETŐSZÉK, GYEREKÜLÉS) tagjai hasonlítanak egymásra, azonban a kategóriák között is nagy lesz a hasonlóság (az etetőszék hasonlít az autóba szerelhető gyerekülésre). Más szóval az alapnevek ésszerű kompromisszumot jelentenek ahhoz, hogy a kategorizáció két ellentétes követelményét egyszerre teljesíthessük. Ekképpen egy olyan kategorizációs szint jön létre, ahol a körülöttünk lévő tárgyak vagy események közötti különbségeket maximálisan fenntartjuk, ám egyben képesek vagyunk a kategóriák egyes tagjai közötti különbségek finom differenciálására is.