A növények normális élettevékenységének egyik alapfeltétele a vízmérleg-egyensúly. Maximális termést egy adott fajtától adott talajtípuson és tápanyagszinten csak úgy várhatunk, ha a növény az elpárologtatott vizet pótolni tudja. A vízmérleg egyensúlya a talaj felvehető vízkészlete mellett függ a talaj szellőzöttségétől, a gyökérrendszer aktív felszívófelületétől is. A növények által felvehető vízkészlet a szántóföldi vízkapacitás és a hervadási pont közötti intervallum. A hervadási pont azonban nem jelenthet kiindulási pontot az öntözés időpontjának meghatározásában, ugyanis e talajnedvesség mellett a növények már tartós fiziológiai károsodást szenvednek. A kijuttatandó vízadaggal pedig nem áztathatjuk át a talajt a szántóföldi vízkapacitást jelentő víztartalomig, ugyanis a gyökerek anyagcseréje, közvetetten a vízfelvétel is csak kellően szellőzött talajban lehet optimális. Ha a talajt vízzel telítjük, anaerob viszonyokat teremtünk, ami kedvezőtlenül hat a gyökér életfolyamataira, tápanyag- és vízfelvételére egyaránt. Az öntözés időpontjának helyes megválasztásakor azt a talajnedvességet kell alapul vennünk, amit a növény átmenetileg, maradandó fiziológiai károsodás nélkül még elvisel. Ezt az optimális talajnedvesség alsó határának nevezzük. Az a víztartalom pedig, amely mellett a gyökérrendszer élettevékenysége normális, a talaj kellően szellőzött, az optimális talajnedvesség felső határa.