Az utóbbi időben egyre több fiziológiai rendellenességről igazolódik be, hogy kapcsolatban van a szervek kalciumhiányával, illetve a kalcium növényen belüli megoszlásának zavarával. E tápelem növényen belüli újraeloszlása (retranszlokációja) — szöges ellentétben a káliummal — igen korlátozott. Például a fehér csillagfürtnél a termésképzés időszakában amíg a levél káliumtartalmának 73%-a fejlődő termésbe vándorol, addig a levél az eredeti kalciumtartalmának mindössze 18%-át veszíti el, miközben szárazanyag-tartalmának 39%-a a termésbe transzlokálódik. Ez alapvetően abból adódik, hogy a növényi testben a kalcium jelentős része immobilis alakban, főként a sejtfalak középlemezében Ca-pektát formájában, a vakuolizált sejtben pedig Ca-oxalátként a vakuólumban található. E kalciumfrakció elveszíti mobilitását, gyakorlatilag hozzáférhetetlen. A Ca-igény és a Ca-tartalom tekintetében az egyszikűek és a kétszikűek között jelentős különbségek vannak. Amíg pl. az angol perje maximális növekedéséhez elégséges, ha a tápoldat 2,5 mikromol Ca-sót tartalmaz literenként, a paradicsom maximális növekedéséhez a tápoldatnak 100 mikromol/l Ca-sót kell tartalmaznia (Loneragan és mtsai, 1978, 1979). A kétszikűek kalciumtartalma többszöröse az egyszikűekének. Ezt a kétszikűek magasabb kationcsere-kapacitásával magyarázhatjuk, aminek fontos szerepe van a növények kalciumtartalmának megoszlásában, sőt szállításában is. A kalciumellátás csökkenésével párhuzamosan emelkedik a Ca-pektátban és a Ca-oxalátban kötött kalcium részaránya, s a hiánytünetek az oxalátképző és magas pektintartalmú kétszikű növényekben hamarabb jelentkeznek, mert a szövetek Ca-tartalmának jelentős része lekötött, az alapvető fiziológiai reakciók számára hozzáférhetetlen.