A két ország egymáshoz való viszonyát 1943 első felében viszonylagos nyugalmi állapot jellemezte: az enyhülés jelei mutatkoztak, a feszültség érezhetően csökkent. Az ellentétek elsimítását, a két ország közeledését – szovjet- és (titokban) németellenes éllel – hivatalosan Mihai Antonescu kezdeményezte 1942 végén, az őszi sztálingrádi katasztrofális román vereséget követően. Lépését elsősorban az akkor még viszonylag ép magyar haderőtől való félelme motiválta. Amint azonban a közvetlenül fenyegető „magyar veszély” elmúlóban volt, úgy mérséklődött a megbékülés iránti kezdeti román lelkesedés is, hogy aztán 1943 júniusában a Bánffy–Mironescu tárgyalások teljes kudarccal végződjenek. Hasonló sorsra jutott Iuliu Maniu kezdeményezése is, aki Bethlen Istvánnal szerette volna titokban felvenni a kapcsolatot. 1943 júliusára a két ország közötti viszony így visszatért a már „megszokott”, 1942. december előtti kerékvágásba, és – az 1944. augusztus 23-ig tartó korszakot illetően – a továbbiakban sem állt be számottevő javulás e téren. A határ mindkét oldalán élő román, illetve magyar lakosság – kiélezett helyzetekben – 1940–1944 között többször is tanújelét adta ugyan az egymás iránti szolidaritásnak, de ennek vajmi csekély hatása volt a hivatalos politikára. Az meg végképp kevésnek bizonyult, hogy néhány román diplomata informális beszélgetéseken a megbékélés hívének mutatkozott. A kétoldalú viszony alakulására nem volt számottevő befolyásuk a román–magyar együttműködés megteremtését célzó észak-erdélyi magyar baloldali „demokratikus, népi mozgalmaknak” sem, mint ahogy Vásárhelyi János erdélyi református püspöknek, a magyar felsőház tagjának példamutató, a tolerancia, illetve a román–magyar „kiegyezés” felé mutató szavai sem találtak elegendő követőre.