„Igaz-e, herceg – teszi fel a kérdést Ippolit Miskinnek a Félkegyelműben –, hogy ön egyszer azt mondta: »a szépség« váltja meg a világot? Uraim – kiáltotta hangosan mindenkinek –, a herceg azt állítja, hogy a szépség váltja meg a világot.”1 A herceg nem erősíti meg Ippolit hallomáson alapuló feltevését: sem itt, sem a regény későbbi pontján nem foglal állást ebben a kérdésben; Dosztojevszkij sokat és sokak által idézett kijelentése mégis profetikusnak bizonyult. Hogy a női szépség kultuszát ne is említsük, mely nem független a Félkegyelmű világától sem – Ippolit maga is azt állítja: a hercegnek azért lehetnek ilyen „játékos gondolatai”, mert szerelmes –, gondoljunk csak a művészi szép körüli kultuszra, mely épp a 19. század óta kezdett roppant méreteket ölteni: a kincset érő szép műtárgyakhoz ma már alig lehet hozzáférni a múzeumokban, mert valóságos tömegek látják abban a „megváltást”, hogy megláthatnak, mintegy megérinthetnek bizonyos műalkotásokat (régen a Madonna-szobrokhoz zarándokoltak olyan olthatatlan vággyal az emberek, mint ma az Égi és a földi szerelemhez vagy a Mona Lisához); azokról az újabb, riasztó méreteket öltő „esztétizálódási folyamatokról” sem feledkezhetünk azonban meg, melyeknek jelei az élet minden területén megtalálhatók „a kockakövektől az ajtókilincseken át a közterekig”2. Olyan ez, mintha „semmi mást nem tudnánk szembeszegezni a boldogtalansággal”3, csak a szépséget, s ha az emberek ebben sem hinnének, a világ talán valóban az utolsó tartóoszlopát veszítené el.