A másik szépsége: az Énekek éneke talán legdöntőbb tapasztalata ez. A mindenkori szerelem igézetéről is szó van persze, de mégis a szépségtapasztalat kimondásának és megosztásának igézete tűnik inkább alapvetőnek, melyet az én megoszt a másikkal, a férfi a nővel és a nő a férfivel, és amely, legalábbis az Énekek énekében, a nyelv legígéretesebb lehetősége: míg a Teremtés könyvében az első emberpár azért kapja a nyelvet Istentől, hogy nevet adjon az élőlényeknek, elnevezze őket, itt az élőlények, az állatok és növények a másik, a szerelmes szépségének dicséretére és megnevezésére szolgálnak, velük és általuk írja le a férfi a nőt és a nő a férfit; nem véletlen, hogy az „olyan, mint” héber – igei – kifejezés (dama) az Énekek éneke rövid könyvében viszonylag gyakran, ötször szerepel, míg a héber Bibliában összesen harmincszor.836 A beszéd, a szó itt nem alkot a teremtő Logosz értelmében, hanem mindig újrateremti a valóságot, a szerelmet magát, és ígéretesebbé teszi édességét, felszítja a vágyat; és ez annál nagyobb hatással van az olvasóra, hogy az Énekek énekéből hiányzik a narrátor, nincs egy harmadik, semleges nézőpont, mely elmeséli és kommentálja a történteket, hanem mi csak egy dialógus töredékeit látjuk, a szerelem apró történéseit ismerjük meg és a szerelmesek egymást szólító, dicsérő, egymásnak kedveskedő szavait.837