Vergilius (Kr. e. 70–19) eposza, a trójaiaknak Itáliában új hazát kereső Aeneasnak a története, az Aeneis nem sokkal megjelenése után a római nemzettudat egyik legfontosabb szövegévé vált. Az ifjú rómaiak nagyrészt e művön keresztül ismerkedtek meg a római identitás történelmi és vallási alapfogalmaival, őstörténetük mitikus elemeivel. S noha hangsúlyoznunk kell, hogy Vergilius eposza irodalmi mű, így nyilvánvaló, hogy a belőle kinyerhető adatokat mindig annak fényében kell értelmezni, hogy az egyes jelenetek, epizódok éppúgy lehetnek irodalmi előképek allúziói, mint valós, talán Vergilius korában (is) élő gyakorlatok tükröződései. Különösen igaz ez arra a jelenetre, amikor a Karthágó partjainál hajótörést szenvedett, de szerencsésen megmenekült trójaiak küldöttsége az éppen nyilvános törvénykezést tartó Dido elé járul. A királynő a karthágói főistennek, Iunónak emelt templomában trónszéken ül. A jelenet különös érdekességét az adja, hogy a bámész nép között már ott áll kísérőjével Aeneas is, a trójaiak vezetője, de ők még abba a felhőbe vannak burkolva, amelyet Venus, a hős anyja borított rájuk, így ők maguk észrevehetetlen szemlélői az eseményeknek. A költői leírás természetesen elliptikus, hiszen azon az egyébként nem mellékes apróságon átsiklik, hogy minek is köszönhetik a hajótöröttek, hogy a királynő színe elé járulhatnak. Miután erre engedélyt kapnak, átlépik a szentély küszöbét: