Mohamed 622-ben kényszerült elhagyni szülővárosát, Mekkát, és elfogadva az egymással hadilábon álló törzsek, a Khazradzs (Khazraǧ) és az Ausz (Aws) hívását, követőivel együtt áttelepült Jaszrib (Jaṯrib) városába. Itt részben békét kellett teremtenie a két említett rivális törzs között, részben rendeznie kellett saját Mekkából áttelepült, valamint a városban hozzá csatlakozott, az iszlám hitére tért híveinek a helyzetét, részben szabályoznia kellett a kapcsolatokat a városban megmaradt zsidók és más lakosok között. Röviden: a törzsi keretekben élő és nomadizáló arabok történetében először kellett különböző íratlan törvények és hagyományok szerint élő elemekből összegyúrni egy immár nem vérségi, hanem azonos meggyőződésen alapuló politikai közösséget, mégpedig egy olyan városban, ahol az új hit követői jelentős és egyre növekvő számú tömeget képviseltek. Mivel az igazhívők (az új vallás hívei így nevezték magukat) önálló egységet alkottak a „városban” (a város arabul madīnat, innen Jaszrib új neve: Medina), ezért itt, azaz a „próféta városában”, a hívők közösségének vezetőjeként Mohamed a vallás mértékadó szabályai szerint látta el természetes helyzetéből adódó vezetői feladatait. Azt a ránk maradt dokumentumot, amelyben a Mohamedtól megfogalmazott és a városban lakó törzsektől elfogadott szabályok találhatók, medinai alkotmánynak nevezi az utókor, jóllehet az „alkotmány” szó ebben az esetben csak metaforikusan értendő.