A király tanácsadó testülete volt a fentebb már említett udvari tanács, melybe a király rokonai, az egyház vezetői és a legnagyobb világi birtokosok tartoztak. Bár az uralkodó elvben teljhatalommal rendelkezett, soha nem illett a királyi tanács megkérdezése nélkül döntéseket hoznia. Ez a testület lett a rendi országgyűlés magja is. A Magna Charta eredetileg a királyi tanácsra bízta az adózás ügyeit és a királlyal szembeni fellépést, ha az ígéreteit nem tartaná be. Később a királyi tanácsot kibővítik a köznemesek küldötteivel. A XIV. században szerte Nyugat-Európában, mint közismert, elterjedt a rendi országgyűlések szokása, melynek jogkörébe tartozott az adók megszavazása, majd bármiféle törvény csak a rendek beleegyezésével lett érvényes. A rendiség kialakulásában szerepet játszott, hogy a király, illetve a nagybirtokosság megerősödő hatalmával szemben a társadalom egyéb befolyásos csoportjai (nemesek, városok) közösen próbáltak fellépni. Helyenként az uralkodók maguk szorgalmazták a rendi intézmények létrehozását, hogy védelmet nyerjenek és felhatalmazást valamely egyházi vagy világi csoporttal szembeni fellépésükhöz, illetve háborújukhoz. Mivel Európában a kezdetektől a hatalom megosztott volt egyház és világiak, állam és nagybirtokosok, városok között, a királynak országos hatalma kiépülése során is megegyezésre kellett jutnia a fontosabb kérdésekben a társadalom meghatározó csoportjaival. Ennek biztosított intézményi keretet a rendi országgyűlés és a tartományi rendi önkormányzat.