Ha a keresztény templom el is tér a legtöbb vallásétól, azért a szentély és az oltár – melyek viszont a zsinagógában nincsenek – itt is megtalálható, sőt elvben az áldozat is. Ez az „áldozat” azonban egészen eltér attól, amit az ókori és általában a természeti vallásokban is jelent. Nem az isten számára égetnek, füstölnek, ajándékoznak valamit, amivel megnyerhetik jóindulatát. Krisztus önfeláldozását idézik meg a szertartás során az oltáron. Krisztus ugyanis az emberiségért vállalta a kereszthalált, áldozat volt, ezért szimbolizálja őt képi ábrázolásokon az áldozati bárány. A templomban folyó szertartásnak, a szentmisének lényegi eleme ennek az áldozatnak a felelevenítése. A szertartást végző pap egy darab kenyeret (ostyát) és egy pohár bort Krisztus testévé, illetve vérévé változtat, miközben megismétli az utolsó vacsora során elhangzott szavakat: „Vegyétek és egyétek: ez az én testem. […] Igyatok ebből mindannyian. Mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Máté 26, 26 – 28.) Ezzel teszi jelenvalóvá két alakban, vagyis „két szín alatt”, ahogy mondták, Krisztust. Az átváltoztatott ostya és bor az oltáriszentség (eucharisztia), ezt ünneplik, dicsőítik közösen a szertartáson a hívek. Az átváltoztatás az oltáron történik, és az oltár előtt fogyasztja el a pap – akárcsak az utolsó vacsora során a tanítványok – a kenyeret és bort. Egyes szentmiséken a hívek is odajárulnak, és „áldoznak”, de ők csak „egy szín alatt”, csak ostyával.