Persze „hagyományos” bordélyházak is működtek. Mint korábban erről szó esett, az egyház a prostitúciót szükséges rossznak tekintette, és bár alkalmanként a városok vezetése megpróbálta „megtisztítani” a várost és azon belül a fürdőházakat ettől az üzletágtól, de minden tiltó rendelkezés és kiűzés ellenére a rossz hírű lányok vissza-visszatértek és folytatták tevékenységüket – a szigorú városi urak pedig „nem tehettek mást”, mint hogy igénybe vették azt. A „kéjnők” általában – mint később is – szegény és kiszolgáltatott nők voltak, akik más megélhetést nem találtak. Gyakran megkülönböztető jelzés viselésére kényszerítették őket – például zöld szalag vagy sárga fátyol –, és nem kaphattak egyházi temetést. Kiűzetésük esetén megfosztották őket minden vagyonuktól, miközben természetesen semmi bántódása nem lett azoknak a többnyire módos uraknak, akik szolgáltatásukat igénybe vették. Ki voltak téve a hatóság bármilyen durvaságának, helyenként maga a hóhér felügyelt rájuk. Ugyanakkor meghívták őket a fontosabb családi és városi ünnepekre, és a városba érkező előkelő vendégek fogadására is kirendelték őket. Zsigmond császárnak és kíséretének több város is azzal kedveskedett, hogy megnyitotta előtte bordélyházait.