A Rómába betörő barbárok társadalmának – ahogy ez a civilizálódás előtti, törzsi-nemzetségi társadalmak esetében természetes – legfőbb szervezőeleme a vérségi kötelék volt. A meghódított Róma egykori törzsei és nemzetségei viszont már rég háztartások köré szerveződött kisebb gazdasági-családi egységekre estek szét. Most, a barbár hódítás után újra megnőtt a távolabbi rokoni kapcsolatok jelentősége. Keveset tudunk a kora középkori családi viszonyokról, de feltehető, hogy igen elterjedt volt a nagycsaládi szervezet. Nyugaton olyan VIII. századi és azelőtti házakat tártak fel, melyekben negyven-ötven fő lakott, az állatokkal együtt. A megházasodott felnőtt fiúk, feleségükkel és gyermekeikkel együtt ott laktak a szülők fedele alatt. (Ez a család patriarchális és patrilokális volt, vagyis a menyasszonyok költöztek a vőlegényhez.) A családok gazdálkodását az „általános reciprocitás” jellemezte: közös földön közösen dolgoztak, javaikat felosztották egymás között. De megtaláljuk a nagycsaládok közötti, tágabb rokoni kapcsolatok szokásos formáit is. Ugyanis a kora középkorban is hiányzott a nagy területet teljesen uraló, békét és biztonságot fenntartó állam, így a társadalom szerveződése ehhez a félig civilizált, félig állami léthez igazodott. A rokoni kapcsolatoknak, akárcsak a civilizáció előtti termelőknél vagy vadászoknál, fontos feladata lett, hogy fenntartsa a békét. Így ismerős jelenségekkel találkozunk: például az ajándékozási szokásokkal, vagy az endogám és exogám szabályok megszabta házasodási rendszerrel, melynek értelmében meghatározott nemzetségek házasodnak egymással.