A nyugat-európai felsőbb osztályokban nagyjából 1500-tól kezdett kitolódni a lefekvés ideje: már meg tudták fizetni a gyertyát, és nem kellett sokat dolgozniuk, ami a korai kelést rájuk kényszerítette volna. A 18. századtól azután egyre nőtt az igény az esti fényre. A gyárak több műszakos munkájához, a növekvő városok módos, nappal dolgozó középrétegének esti szórakozásához, a társasági élethez fény kellett. Később ugyanígy fényt igényeltek a 19. századi biztonságos körülményeket megteremtő huszonnégy órás ügyeletek, a rendőrség, a tűzoltók, a mentők, a hírközlés dolgozói (távírda, posta, sajtó). Ez az igény teremtette meg az ipari korszak fényforrásait – az új fények pedig hozzájárultak az életmód, az életritmus megváltozásához. A felkelés és a lefekvés ideje elszakadt – vagy egyre jobban elszakadt – a „kakastól” és a nap járásától. A középrétegeknek munkát adó hivatalok, üzletek egyre később nyitottak, az iskolák első tanítási órái is egyre később kezdődtek. A fény a 19. század végére olcsóbb és általánosan elérhető lett, így a társadalmi különbségek ezen a fontos területen csökkentek. A 21. században pedig már fényszennyezésről, a föld módos felének túlzott, környezetellenes kivilágításáról beszélhetünk. Az éjszakai fények számos állatfajt megzavarnak, így például a költöző madarak tájékozódását. A beszűrődő fénynek kedvezőtlen élettani hatása van az alvó emberre is, ráadásul a világ fejlettebb területein az emberek már nem láthatják a csillagos égboltot a maga teljességében.