A vonat valami gyökeresen újat hozott az emberek mindennapi életébe. Az ember több évezredes, felülmúlhatatlannak hitt sebességkorlátozást lépett túl: a ló nyargalásának sebességét. A vasút olyan gyors száguldást jelentett, a távolságok olyan mértékű lerövidülését, amit korábban elképzelni sem tudtak. A rainhilli mozdonyversenyről beszámoló magyar tudósító úgy vélte, ez a sebesség „már káros az emberi szervezetre”. Ez volt az általános vélekedés. Nürnbergi orvosok később kijelentették, hogy a városon átvezető vaspályán majdan közlekedő vonat 30 km/h sebességét „az emberi szervezet nem bírja ki, sőt az is megőrül, aki a robogó szerelvényt látja”. Ezért – hogy legalább az ártatlan gyalogosokat megvédjék a pokoli látványtól – deszkapalánkot emeltek a sínek mellé. Ez a sebesség valóban olyan „élményfordulatot” jelentett, amelyhez semmi nem volt fogható korábban. Széchenyi nyitott volt minden technikai újításra, de amikor 1832-ben először találkozott Angliában a vasúttal, döbbenten írta: „Megrendítő látvány. Ha szorosan mellettünk halad el a vonat, ördögi erővel ragad mindent magával.” Petőfi pedig úgy élte meg a váci vonatozást, hogy „most az ember is röpül”, hiszen „mikor az ember azt gondolja, hogy még csak felül, már akkor leszáll, s ott van Váczon”. Nekünk ma már unalmas a félórás zötykölődés Vácig, a 19. század közepén az egyórás vonatozás viszont szempillantásnyi időnek tűnt a korábbi vég nélküli szekerezéshez képest. Az élet felgyorsulásának és a távok lerövidülésének korábban megindult és később is folytatódó folyamata ekkor tette a legnagyobb, legmegrázóbb ugrást.