Az időbeosztás régi örökség. Alighanem a kolostorok közösségei sugallták a pontos mintát. Gyorsan elterjedt. Három fő módszerét – ritmust felállítani, meghatározott foglalatosságokra szorítani, szabályozni az ismétlődések ciklusát – a kollégiumokban, a műhelyekben, a kórházakban már igen korán megtaláljuk. Az új diszciplínáknak nem okozott gondot az elhelyezkedés a régi sémák keretei között; a nevelés házai és a közsegélyező intézmények a zárdák életét és szabályait vették át, nemegyszer hozzájuk tartoztak. Az ipari kor szigora sokáig megőrzött egyfajta vallásos modort, a 17. században a nagy manufaktúrák szabályzata pontosan meghatározta azokat a gyakorlatokat, amelyek ritmizálták a munkát: „Minden személy … megérkezvén reggel a munkába, mielőtt munkájához látna, először is kezet mos, Istennek ajánlja munkáját, keresztet vet, és munkához kezd.” De még a 19. században is, amikor az iparban fel akarták használni a mezőgazdasági népességet, előfordult, hogy kongregációkhoz [katolikus hitbuzgalmi egyesületekhez] fordultak segítségért, és ezek szoktatták rá a mezőgazdasági munkásokat a műhelyben végzett munkára: beépítették őket a „gyár-zárdákba”.